– Kétmillió-négyszázezer forint miatt?
– Nem. A hazugság miatt. Azért, mert azt mondtad, pakoljak össze. És azért is, mert még most sem értem jöttél ide, hanem azért az életért, amelyben neked minden kényelmes volt.
– Szeretlek – mondta Gábor.
Eszter a csokorra pillantott.
– Te azt szereted, amikor én fizetem a számlákat, hallgatok az asztalnál, és kérdés nélkül utalok pénzt.
– Ez így nem igazságos.
– Az igazságos volt, amikor eltartottnak nevezett az anyád?
Gábor hirtelen felkapta a tekintetét.
– Én ilyet nem mondtam.
– Mária mondta. Te pedig nem szóltál egy szót sem. Nekem ez bőven elég volt.
Gábor dühösen a padra dobta a virágot.
– Akkor élj csak egyedül. Majd meglátjuk, meddig bírod.
– Bírni fogom.
– Azokkal a kis ruhácskáiddal?
– Igen. Pont azokkal.
Gyorsan távozott, szinte futólépésben. Eszter nem nyúlt a csokorhoz. Kisvártatva kilépett a házból az egyik szomszédasszony, megnézte a rózsákat, aztán rákérdezett:
– A magáé?
– Nem – felelte Eszter. – Eltévesztették a címet.
Szeptemberben felkérték, hogy tartson foglalkozást a városi kézműves központban. Nem volt nagy esemény: néhány asszony gyűlt össze, akik szerettek volna megtanulni maguknak varrni. Eszter ott állt előttük, a nyakában mérőszalaggal, és egyszer csak megértette, milyen furcsa is ez az új csend. Senki sem kérdezte, kinek kellene hálásnak lennie. Senki nem legyintett a munkájára, mintha az csak jelentéktelen időtöltés volna. Senki nem akarta elvenni a pénzét valaki más álmára.
Az óra végén odament hozzá egy hatvan év körüli nő.
– Úgy magyaráz, mintha mindig is tanított volna.
Eszter elmosolyodott.
– Nem. Csak sokszor kellett újrakezdenem.
– Ez érződik magán – mondta a nő kedvesen.
Aznap este Eszter vett magának egy új bőröndöt. Nem volt drága, de masszívnak tűnt: sötétzöld, erős fogantyúval, jó kerekekkel. A régi, szürke darabot nem dobta ki. Réka kamrájában hagyta.
– Maradjon itt – mondta. – Végül is ő vitt ki onnan.
Réka nevetni kezdett.
– És az új hová megy?
– Utazni. Jelentkeztem egy textilkiállításra Debrecenbe.
– Egyedül?
– Egyedül.
Októberben a bíróság különösebb jelenetek nélkül kimondta a válást. Gábor Máriával érkezett. Az asszony mellette ült a folyosón, és úgy tett, mintha Esztert észre sem venné. Amikor azonban Gábor az ablakhoz lépett, Mária kissé felé hajolt.
– Elégedett vagy?
– Nyugodt vagyok.
– Gábor teljesen összetört miattad.
– Nem miattam. Csak többé nem élhet az én pénzemből.
– Kegyetlen nő vagy.
Eszter eltette az iratait a táskájába.
– Nem. Egyszerűen már nem tartozom magukhoz.
Mária szólásra nyitotta a száját, de Gábor visszatért. Dühösnek látszott, és közben tanácstalannak is.
– Eszter, utoljára kérdezem. Tényleg nem akarsz normálisan megegyezni velem?
– Miről?
– Hát… legalább az autó tartozásának rendezésében segíthetnél. Annyi évet éltünk le együtt.
Eszter higgadtan nézett rá.
– Gábor, először kétmillió-négyszázezer forintot kértél tőlem az anyádnak. Aztán ketten próbáltátok úgy beállítani, mintha én tettem volna tönkre a családot. Most pedig azt szeretnéd, hogy fizessek bele az autód adósságába. Egyszer is odajöttél hozzám csak azért, hogy bocsánatot kérj?
Gábor félrenézett.
– Mondtam már, hogy elragadtattam magam.
– Az nem bocsánatkérés.
– Akkor mégis mit akarsz?
– Semmit. Pont ez a különbség.
A válás után Eszter kilépett az utcára. Száraz, hűvös nap volt. Nem szólt ünnepi zene, nem történt semmi különös, nem érkezett égi jel. Csak egy nap volt, amelyen lezárult egy hosszú történet.
Elsétált a megállóig, de az első buszra nem szállt fel. Inkább felhívta Rékát.
– Vége.
– Hogy vagy?
Eszter a megálló üvegében látta a tükörképét. Gesztenyebarna haját kontyba fogta, kabátja be volt gombolva, kezében ott állt az új, sötétzöld bőrönd, amelyet a debreceni útra vett.
– Egyben.
– Gyere át. Megünnepeljük teával.
– Megyek. Csak előbb benézek a műhelybe. Vár egy megrendelés.
– Te javíthatatlan vagy.
– Épp ellenkezőleg – mondta Eszter. – Most javultam meg igazán.
Egy héttel később Gábor rövid üzenetet küldött: „Anya szerint Krisztinának azért segíthetnél. Ő nem tehet semmiről.”
Eszter elolvasta, és hosszú idő óta először nem kezdte keresni azt a választ, amely senkit sem sért meg. Csak ennyit írt:
„Az én pénzem többé nem oldja meg a családotok gondjait.”
Aztán visszatette a telefont a táskájába.
A műhelyben friss anyag és vasalógőz illata keveredett. Az asztalon egy sötétkék ruha kiszabott darabjai feküdtek; egy nőnek készült, aki nyugdíj után úgy döntött, amatőr színházban áll színpadra. Eszter végigsimított a kelmén, ellenőrizte a váll vonalát, és mosolyogva igazította meg a szabásmintát.
Odakint valaki hangosan vitatkozott. A szomszéd helyiségből a tanítványok nevetése hallatszott. Az élet ment tovább Gábor nélkül, Mária nélkül, sürgős utalások és mások adósságai nélkül.
Eszter felkapcsolta a lámpát.
Az olló biztosan simult a kezébe.
A régi szürke bőrönd a múltban maradt. A kétmillió-négyszázezer forint pedig továbbra is ott volt a számláján. Nem bosszúként. Nem bizonyítékként. Hanem csendes támaszként egy nő számára, aki időben meghallotta az igazságot, és végre saját magát választotta.