Az ennivalót Eszter fizette. A rezsit szintén ő rendezte. A kocsit, amellyel Gábor Máriát hordta bevásárolni meg orvoshoz, ugyancsak az ő pénze tartotta fenn. Még Krisztina születésnapi ajándékát is Eszter bankkártyájáról vették meg.
És közben végig azt hallgatta, hogy ebben a családban neki hálásnak kellene lennie.
Este Gábor telefonált.
– Hol vagy?
– Rékánál.
– Komolyan? Annál az elvált nőnél?
– Ha van mondanivalód, mondd.
– Anya sír.
– Akkor közöld vele, hogy a kétmillió-négyszázezer forintot nem fogja megkapni.
– Undorító, amit művelsz.
– Nem utaltam pénzt valakinek, aki át akart verni.
– Ő az anyám!
– Akkor oldd meg te.
Gábor hangja egyszerre halkabb lett.
– Eszter, mégis mit akarsz elérni? Hogy választanom kelljen köztetek?
– Nem. Te már választottál.
– Én nem választottam semmit.
– Dehogynem. Akkor, amikor azt mondtad, pakoljam össze a holmimat.
A vonal túlsó végén elnehezedett a csend, és valami dühös feszültség költözött bele.
– Azt hiszed, majd utánad futok?
– Nem hiszem.
– Akkor válunk.
– Rendben.
Gábor elhallgatott. Nyilván fenyegetésnek szánta ezt a szót, csakhogy Eszter válaszként fogadta, nem ijesztésként.
– Ezt még meg fogod bánni – mondta végül.
– Lehet. De nem a pénz miatt.
Egy hét telt el, amikor Mária maga hívta fel. Eszter meglepődött, de felvette.
– Eszter – kezdte az anyósa szokatlanul lágy hangon –, felnőtt asszony vagy. Minek ezt válásig vinni?
– Önök helyre akartak tenni.
– Ugyan már, ki tömte tele a fejed ilyenekkel?
– Ön mondta. A ház előtt.
– Ideges voltam. Felment a vérnyomásom.
– Mária, kérem, ne.
Az anyósa néhány pillanatig hallgatott.
– Jó. Akkor beszéljünk őszintén. Gábornak rosszak az idegei. Nélküled teljesen szétesett. Otthon káosz van, összevissza eszik, elkésik a munkából. Te ismered a természetét.
– Ismerem.
– Na látod. Gyere vissza. A pénz pedig… ha nem akarod a kétmillió-négyszázezret, utalj legalább egymillió-kétszázezret. A többit majd később megbeszéljük.
Eszter lehunyta a szemét. Nem fájdalomból. Inkább kimerültségből.
– Ezek után most tényleg a fele összeget kéri tőlem?
– A család érdekében kérem.
– Krisztina érdekében.
Mária élesen kifújta a levegőt.
– Krisztina is családtag.
– Akkor Gábor küldjön neki a saját pénzéből.
– Neki nincs ennyi pénze!
– Akkor szerényebb esküvőjük lesz.
– Milyen kemény lettél.
– Nem. Csak már nem vagyok kényelmesen használható.
A hívás után tíz nyugodt nap következett.
Eszter kivett egy kicsi, egyszobás lakást havi száztizenkétezer forintért. Nem volt a város szélén, de semmi fényűzés nem járt hozzá. Letette a bőröndjét a szekrény mellé, vett két bögrét, egy friss törölközőszettet és egy asztali lámpát. Esténként oda ment haza, és senki nem jegyezte meg, hogy már megint rosszul vágta fel a kenyeret, nem oda tette a fazekat, vagy nem megfelelő hangon válaszolt Gábornak.
Ruhatervezőként dolgozott egy kisebb műhelyben. Régóta vállalhatott volna külön megrendeléseket is, de Gábor minden alkalommal fintorgott, amikor szóba került.
– Már megint ezek a rongyaid? Inkább valami rendes munkával foglalkoznál.
Most éppen ezek a „rongyok” hoztak neki az első hónapban kétszázkilencvenhatezer forintot. Aztán érkezett egy újabb megbízás. Utána egy állandó vevő, aki magával hozta a nővérét is.
Réka egyszer azt mondta:
– Csinálj külön oldalt a munkáidnak. Mutasd meg őket.
– Nem tudok szépen írni hozzá.
– De szépen alkotni tudsz.
Eszter megnyitotta az oldalt. Nem ígérgetett nagy szavakkal. Csak fotók kerültek fel, méretek, anyagok és vállalási határidők. Egy hónappal később már három hétre előre tele volt a naptára.
Gábor augusztus végén bukkant fel.
A bérelt lakás bejárata előtt várta. A kezében csokor volt. Nem Eszter kedvenc krizantémjai, hanem vörös rózsák; olyanok, amilyeneket Gábor minden nőnek megvett, ha nagyvonalúnak akart látszani.
– Szia – szólalt meg.
– Miért jöttél?
– Beszélni szeretnék.
– Akkor beszélj.
Gábor körbenézett az udvaron.
– Nem mennénk fel?
– Nem.
– Eszter, mindent megértettem.
– Pontosan mit?
– Hogy elragadtattam magam. Anya is. Ő régi vágású ember, néha nehéz vele.
– Nem nehéz. Csak őszinte, amikor azt hiszi, nem hallom.
Gábor arca megrándult.
– Most már ne kapaszkodj minden szóba.
– Békülni jöttél, vagy megmagyarázni, hogy megint én vagyok a hibás?
Lejjebb engedte a virágcsokrot.
– Fáradt vagyok. Otthon elviselhetetlen minden. Anya naponta gyötör. Krisztina meg a vőlegénye a pénzt követeli. A kocsihitel is nyom. Én… szóval rájöttem, hogy nélküled rossz.
Eszter bólintott.
– Persze hogy rossz. Én fizettem meg a kényelmed árát.
– Ne mondd ezt.
– De mondom.
Gábor végigmérte a táskáját, a rendezett ruháját, a nyugodt arcát.
– Megváltoztál.
– Nem. Csak korábban abból láttál bármit is, ami neked hasznos volt.
Gábor egy lépéssel közelebb jött.
– Kezdjük elölről. Beszélek anyával. A pénzhez többé senki nem nyúl.
– A válókeresetet már beadtam.
– Vissza lehet vonni.
– Nem fogom.
Gábor összeszorította a fogát, és vett egy nagy levegőt, mintha még egy utolsó érvet akarna előhúzni.