– Na és mit sikerült kihallanod? – kérdezte. – Két vénasszony összehord mindenfélét, ha unatkozik.
– Azt, hogy semmiféle felújítás nem lesz. Hogy a pénzt Krisztina kapja. Hogy eszetek ágában sincs átvételi elismervényt írni. És hogy én csak megtűrt potyautas vagyok ebben a családban.
– Anyám ideges volt, mondhatott akármit felindulásból.
– Meglepően nyugodt felindulásnak hangzott.
Gábor az asztalra dobta a telefonját.
– Szóval így állunk? Néhány odavetett mondat miatt nemet mondasz az anyámnak?
– Nem néhány mondat miatt. Hanem azért, mert végre kimondták az igazat.
– Elkényelmesedtél, Eszter. Itt élsz az én családomban, viseled a nevemet, aztán sajnálsz 2 400 000 forintot a férjed anyjától?
– A te anyádtól. Nekem nem az anyám.
Gábor élesen felnevetett.
– Végre kibújt a szög a zsákból. Hát ilyen vagy valójában.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Mária olyan arccal lépett be, mintha előre megérezte volna, hogy a terv valahol kisiklott.
– Gáborkám?
– Nem utalja el – vágta oda Gábor.
Az anyja lassan leoldotta a kendőjét.
– Miért nem?
– Mert meghallotta, miről beszéltetek a ház előtt.
Mária Eszterre nézett. Nem volt rajta rémület, inkább csak bosszúság.
– Mások beszélgetését hallgatni illetlenség.
– Hazudni sem különösebben szép dolog.
– Jaj, de nagy elveink lettek hirtelen. Tizenegy évig jó volt a fiam mellett élni? Akkor nem voltál ilyen finnyás. Ő cipelt téged a hátán.
Eszter röviden a férjére pillantott.
– Gábor, mutasd meg anyádnak az elmúlt nyolc hónap befizetéseit. A rezsit, a bevásárlásokat, az autód hitelét, a gyógyszereit, amikor kért rá pénzt.
– Ne kezdj el könyvelőt játszani.
– De, most pontosan ezt fogom tenni. Mert az, hogy te cipeltél engem, nagyon messze van a valóságtól.
Mária letette a táskáját egy székre.
– Egy asszonynak kötelessége támogatni a férjét.
– A férjnek pedig kötelessége együtt hazudni az anyjával?
Gábor tenyere nagyot csattant az asztalon.
– Elég! Most szépen elutalod azt a pénzt, és lezárjuk ezt az egészet.
– Nem.
– Akkor pakolj össze.
Mária kissé megemelte az állát. Látszott rajta, mire számít: Eszter majd lesüti a szemét, magyarázkodni kezd, könyörög, hogy ne mérgesedjen el a helyzet. Így ment ez régen is. Veszekedések után. Családi ebédeken elhangzó megalázások után. Azok után a mondatok után, amelyekben Mária „női bölcsességnek” nevezte azt, ha valaki némán tűr.
Eszter azonban szó nélkül bement a szobába.
Gábor utána indult.
– Hová mész?
– Összepakolni.
A férfi megtorpant az ajtóban.
– Vagyis elmész?
– Te mondtad.
– Csak rád akartam ijeszteni!
– Nem sikerült.
Eszter levette a felső szekrényből a szürke bőröndöt. Régi darab volt, kopott fogantyúval. Még az első kiküldetése előtt vette 3600 forintért, Gábor pedig azóta is rendszeresen gúnyolódott rajta.
– Ezzel a vacakkal indulsz neki? – kérdezte. – Milyen jelképes.
– Praktikus bőrönd. Nem fér bele fölösleges teher.
Beletette az iratait, néhány ruhát, a laptopját, egy kis dobozt az apja órájával, valamint a számlákat és nyugtákat tartalmazó mappát. Nem valami különleges dosszié volt, csak egy egyszerű, gumis kartonmappa.
Gábor némán figyelte.
– Estére úgyis visszajössz.
– Nem.
– Akkor holnap.
– Akkor sem.
– Eszter, mondd már meg, kinek kellesz te ezekkel az elveiddel?
Behúzta a bőrönd cipzárját.
– Magamnak.
Mária a folyosón állt, és felülről nézett rá, noha alacsonyabb volt nála.
– Nagyon okos lettél, látom. Csak aztán később ne kopogtass vissza. Gábor gyenge szívű, de én nem foglak még egyszer beengedni.
– Erre nem lesz szükség.
– Szóval így?
– Pontosan így.
Eszter nem csapta be maga mögött az ajtót. A lépcsőházban festékszag és régi por keveredett. A lift előtt elővette a telefonját, és felhívta Rékát, a barátnőjét, akit még az atelier-ben töltött évekből ismert.
– Réka, szabad még nálad az a kis szoba?
– Szabad. Mi történt?
– Elmesélem, csak nem most. Mehetnék pár hétre?
– Gyere.
– Fizetni fogok érte.
– Előbb érj ide.
Negyven perccel később Eszter már Réka konyhájában ült. A barátnője forró teát tett elé, aztán kérdés nélkül odatolt egy tányér sajtot. Nem faggatta. Nem sajnálkozott. Ez többet ért minden vigasztaló mondatnál.
– Kétmillió-négyszázezer? – kérdezett vissza Réka, miután Eszter mindent elmondott.
– Igen.
– És már majdnem elküldted?
– Már megnyitottam a banki alkalmazást.
Réka sokáig nézte.
– Apád a túlvilágról fogta le a kezed.
Eszter lehúzta a gyűrűjét, és a csésze mellé tette.
– Nem. Én fogtam vissza saját magam.
Másnap Gábor első üzenete korán megérkezett: „Ne csinálj hülyeséget. Gyere haza.”
Egy óra múlva jött a következő: „Anyám rosszul van miattad.”
Estére már a harmadik is ott villogott a kijelzőn: „Pénz miatt tetted tönkre a családot.”
Eszter egyetlen sorral sem válaszolt. Bement dolgozni, befejezte a sürgős megrendeléseket, ebéd után pedig elment a bankba. A 2 400 000 forintot lekötött számlára helyezte át, olyan feltételekkel, amelyek nem engedtek azonnali hozzáférést. Ezután megszüntette Gábor hozzáférését a közös megtakarítási számlához is, ahová korábban gondolkodás nélkül utalta be a fizetése egy részét.
Később beült egy apró, ablak melletti asztalhoz egy kávézóban, és kinyitotta a nyugtákkal teli mappát.
A kép hamar összeállt. Egyszerű volt, és nagyon kellemetlen.
Gábor az utóbbi hónapokban alig vett részt a közös kiadásokban. A fizetését kisebb részletekben az anyjának küldözgette.