– Még ma utald át anyámnak a 2 400 000 forintot. És ne kezdj vitatkozni, Eszter. A feleségem vagy, nem valami idegen.
Gábor a konyha közepén állt, frissen vasalt ingben, a telefonját úgy szorongatva, mintha a vita kimenetele már rég eldőlt volna. A kijelzőn Mária üzenete világított: „Kisfiam, ne húzd tovább. Kellemetlen helyzetbe hozol mások előtt.”
Eszter lassan letette a csészéjét az asztalra.
– Miféle mások előtt?
– Normális emberek előtt – vágta rá a férje. – Anya már megegyezett a szakemberekkel. Szétesik alatta az a régi panel, te meg úgy ülsz a félretett pénzeden, mintha kincsesláda volna.
– Ezt apámtól kaptam.
– És az mit számít? – Gábor gúnyosan felhúzta a száját. – Egy családban minden közös. A gondok is. Vagy csak akkor vagy jó feleség, amikor beszélni kell róla?
Eszter hosszan nézte. Negyvenkét éves volt. Gábor negyvennégy. Tizenegy éve éltek házasságban, és ennyi idő alatt megtanulta felismerni a férje elégedetlenségének minden árnyalatát. Tudta, mikor haragszik valóban ő maga, mikor ismétli vissza az anyja mondatait, és mikor próbálja egyszerűen addig nyomás alá helyezni, amíg igent nem mond.
Most nem csak Gábor beszélt belőle.
A háta mögött ott állt Mária. Alacsony, gondosan ápolt asszony volt, ezüstösre formázott hajjal, és azzal az örök tekintettel, amellyel Eszterre mindig úgy nézett, mintha valami megtűrt alkalmazott volna a házban.
– Eszterkém – nyújtotta el az anyósa –, miért kell ezen fennakadni? Nem milliókat kérek. Csak 2 400 000 forintot. Gáborka majd visszaadja neked.
– Mikor?
– Amikor módja lesz rá.
– Írtok róla elismervényt?
Gábor feje élesen felé fordult.
– Ezt most komolyan kérdezed?
– Teljesen komolyan.
– Az én anyám írjon neked papírt? A férjed édesanyja?
Mária halkan felsóhajtott, tenyerét a mellkasára szorította. Nem fájdalomból, nem gyengeségből. Inkább színpadiasan. Mindig pontosan tudta, hogyan kell úgy rendezni a jelenetet, hogy végül Eszter érezze magát bűnösnek.
– Hagyd, Gáborkám – mondta. – Sejtettem én, hogy ez lesz. Az idegen vér az idegen vér marad.
Eszter nem szólt semmit. Felvette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást, és ránézett a megtakarítására. A 2 400 000 forint külön számlán pihent. Az apja nem sokkal a halála előtt csak ennyit mondott neki: „Ne önts mindent a közös fazékba. Kell, hogy legyen valamid, amire támaszkodhatsz.” Akkor megsértődött ezen. Most már értette, hogy az apja egyszerűen tisztábban látta az embereket.
– Átutalom – mondta végül.
Gábor arcáról azonnal leolvadt a feszültség.
– Na látod. Tudsz te normálisan viselkedni.
– Előbb bemegyek a szobába. Meg kell emelnem a napi limitet.
– Igyekezz. Anya addig leszalad a szomszédhoz egy percre, aztán együtt átmegyünk hozzá.
Mária összeszorította a száját.
– Judit vár lent a bejáratnál. Megígértem neki, hogy odaadom a kamrakulcsot.
Eszter kilépett az előszobába. A hálószoba ajtaja résnyire nyitva volt. Leült az ágy szélére, de nem indította el az utalást. Ujjai mozdulatlanul lebegtek a kijelző fölött. A konyhából hallotta, ahogy Gábor teát tölt az anyjának. Aztán csapódott a bejárati ajtó.
Mária kiment.
Eszter éppen be akarta zárni az alkalmazást, amikor a félig nyitott szellőzőablakon át meghallotta az anyósa hangját. A konyha ablaka az udvarra nézett, a lépcsőház előtti pad pedig éppen alattuk állt.
– Na? – kérdezte a szomszédasszony. – Odaadja?
– Hová menne? – nevetett fel halkan Mária. – Gáborka majd megtöri. Puha asszony ez. Örökké úgy jár-kel, mintha tartozna valamiért.
– És ha később visszakéri?
– Kérje csak. Saját kezével utalja át, szerződés nélkül. Utána azt mondom, ajándék volt. Segítség egy idős asszonynak. Adósságról szó sincs.
Eszter dermedten ült az ágy szélén.
– De felújítás tényleg lesz? – érdeklődött Judit.
– Ugyan miféle felújítás? – Mária kuncogása tisztán felhallatszott. – Krisztinának ígértem oda kezdőrészletre. A lánynak férjhez kell mennie, neki nagyobb szüksége van rá. Ez meg örüljön, hogy Gábor egyáltalán vele él. Gyereke nincs, különösebben szépnek sem mondanám, a fizetése átlagos. Büszke kis eltartott, semmi több.
– Gábor tudja?
– Gábor azt tudja, ami a lényeg: az anyja rosszat nem akar neki. Megmondtam neki, hogy Esztert ideje a helyére tenni. Ha fizet, engedelmes lesz. Ha nem fizet, akkor nem családtag.
A mondatok simán, egyenletesen hullottak. Nem csaptak oda, nem perzseltek. Csak lehántották Eszter szeméről azt a régi, homályos réteget, amelyen át eddig nézni próbálta őket.
Bezárta a banki alkalmazást. Aztán megnyitotta a jegyzeteket, és beírt egyetlen sort: „A 2 400 000 forintot nem utalom át.”
A konyhában Gábor már türelmetlenül járkált fel-alá. Drága órája meg-megvillant az arca mellett. Mindig hadonászott, amikor azt akarta mutatni, hogy ő irányítja az életet.
– Mi tart ennyi ideig? – kiáltott be.
Eszter visszament hozzá.
– Nem lesz utalás.
A férje elsőre fel sem fogta.
– Az mit jelent, hogy nem lesz?
– Azt, hogy nem küldök pénzt az anyádnak.
– Már megint kezded?
– Nem. Épp most fejeztem be.
Gábor tett felé egy lépést.
– Eszter, ne szórakozz. Anya vár.
– Hallottam, miről beszélt Judittal.
Egy pillanatra mintha összement volna körülöttük a konyha. Gábor pislogott egyet. Aztán gúnyosan elmosolyodott.