– Kétmillió-négyszázezer forint miatt?
– Nem. A hazugság miatt. Amiatt, hogy azt mondtad, csomagoljak. És amiatt is, hogy most sem értem jöttél ide, hanem azért, hogy visszakapd a régi kényelmedet.
– Szeretlek.
Eszter tekintete a csokorra siklott.
– Te azt szereted, amikor én fizetem a rezsit, csendben ülök az asztalnál, és kérdés nélkül utalok, ha kell.
– Ez így nem igazságos.
– Az igazságos volt, amikor eltartottnak neveztek?
Gábor hirtelen felkapta a fejét.
– Én ilyet nem mondtam.
– Anyád mondta. Te pedig hallgattál. Nekem ennyi bőven elég volt.
A férfi ledobta a virágot a padra.
– Akkor élj csak egyedül. Majd meglátjuk, meddig bírod.
– Bírni fogom.
– Azokkal a kis ruhácskáiddal?
– Pont azokkal.
Gábor gyorsan elment, szinte futólépésben. Eszter nem nyúlt a csokorhoz. Néhány perc múlva kilépett a házból az egyik szomszédasszony, ránézett a rózsákra, majd megkérdezte:
– A magáé?
– Nem – felelte Eszter. – Rossz címre hozták.
Szeptemberben felkérték, hogy tartson foglalkozást a városi kézműves központban. Nem volt nagy társaság, csak néhány hétköznapi nő, akik szerettek volna megtanulni maguknak varrni. Eszter a nyakában lógó mérőszalaggal állt előttük, és egyszer csak beléhasított a felismerés: senki nem kérdezi, kinek kellene hálásnak lennie. Senki nem nevezi semmiségnek a munkáját. Senki nem akarja elvenni a pénzét egy másik ember álmára.
Az óra végén odalépett hozzá egy hatvan év körüli asszony.
– Úgy magyaráz, mintha egész életében tanított volna.
Eszter halványan elmosolyodott.
– Nem. Csak sokszor kellett már újrakezdenem.
– Ez érződik magán – mondta a nő.
Aznap este Eszter vett magának egy új bőröndöt. Nem volt drága, csak erős, sötétzöld, kényelmes fogantyúval. A régi szürkét nem dobta ki. Andrea kamrájában hagyta.
– Maradjon itt – mondta. – Egyszer már kimentett engem.
Andrea nevetve nézett rá.
– És az új hová készül?
– Utazni. Jelentkeztem egy textilkiállításra Budapesten.
– Egyedül mész?
– Egyedül.
Októberben a bíróság különösebb jelenet nélkül kimondta a válást. Gábor Máriával érkezett. Az asszony mellette ült a folyosón, és látványosan úgy tett, mintha Esztert észre sem venné. Amikor azonban Gábor az ablakhoz lépett, Mária közelebb hajolt hozzá.
– Most elégedett vagy?
– Nyugodt vagyok.
– Gábor teljesen tönkrement miattad.
– Nem miattam ment tönkre. Csak nem élhet tovább az én pénzemből.
– Kegyetlen nő vagy.
Eszter betette az iratait a táskájába.
– Nem. Egyszerűen már nem tartozom magukhoz.
Mária még mondott volna valamit, de Gábor visszatért. Dühösnek látszott, ugyanakkor bizonytalannak is.
– Eszter, utoljára kérdezem. Biztos, hogy nem akarsz normálisan megegyezni?
– Miben?
– Hát… legalább az autó tartozását segíthetnél rendezni. Annyi évet éltünk le együtt.
Eszter higgadtan nézett rá.
– Gábor, először kétmillió-négyszázezer forintot kértél tőlem anyádnak. Aztán ketten próbáltátok úgy beállítani, mintha én tettem volna tönkre a családot. Most meg azt kéred, fizessek bele az autód adósságába. Egyszer is jöttél úgy ide, hogy csak bocsánatot kérj?
A férfi félrenézett.
– Mondtam, hogy elragadtattam magam.
– Ez nem bocsánatkérés.
– Akkor mégis mit akarsz?
– Semmit. Éppen ez a különbség köztünk.
A válás után Eszter kilépett az utcára. Száraz, hűvös nap volt. Nem szólt ünnepi zene, nem tört át a felhőkön különös fény, nem érkezett semmiféle égi jel. Csak egy egyszerű nap volt, amelyen véget ért egy hosszú történet.
Elsétált a megállóig, de az első buszra nem szállt fel. Inkább felhívta Andreát.
– Megvan.
– Hogy vagy?
Eszter a megálló üvegében meglátta a saját tükörképét. Gesztenyebarna haja kontyba fogva, kabátja begombolva, kezében az új sötétzöld bőrönd, amelyet az útra vett.
– Egyben.
– Gyere át. Megünnepeljük teával.
– Megyek. Csak előbb benézek a műhelybe. Vár rám egy megrendelés.
– Te javíthatatlan vagy.
– Épp ellenkezőleg. Most javultam meg igazán.
Egy hét múlva Gábor rövid üzenetet küldött: „Anya szerint Katalinnak azért még segíthetnél. Ő nem tehet semmiről.”
Eszter elolvasta, és hosszú idő után először nem kezdte keresni azt a választ, amely senkit sem bánt meg. Csak ennyit írt:
„Az én pénzem többé nem oldja meg a családotok gondjait.”
Aztán eltette a telefont.
A műhelyben friss anyag és vasalógőz illata keveredett. Az asztalon egy sötétkék ruha szabásmintája feküdt; egy asszonynak készült, aki nyugdíj után úgy döntött, színpadra áll egy amatőr társulatban. Eszter végigsimított a szöveten, ellenőrizte a váll vonalát, és elmosolyodott.
Odakint valaki hangosan vitatkozott. A szomszédos teremből a tanítványai nevetése hallatszott. Az élet ment tovább Gábor nélkül, Mária nélkül, sürgős utalások és idegen adósságok nélkül.
Eszter felkapcsolta a lámpát.
Az olló biztosan simult a kezébe.
A régi szürke bőrönd a múlt része lett. A kétmillió-négyszázezer forint pedig továbbra is ott pihent a számláján. Nem bosszúként. Nem bizonyítékként. Hanem csendes támaszként egy nő mögött, aki idejében meghallotta az igazságot, és végre saját magát választotta.