– És mégis mit véltél hallani? – kérdezte lekicsinylően. – Két öregasszony fecseg, összehord mindent.
– Azt, hogy felújítás nem is lesz. Hogy a pénz Katalinhoz kerül. Hogy senki sem akart átvételi elismervényt írni. És azt is, hogy én csak megtűrt potyautas vagyok ebben a családban.
– Anyám talán felindultságában mondta.
– Elég nyugodt felindultságnak hangzott.
Gábor ingerülten az asztalra dobta a telefonját.
– Szóval így állunk? Néhány odavetett mondat miatt hátat fordítasz az anyámnak?
– Nem néhány mondat miatt. Hanem azért, mert végre kimondták az igazat.
– Eszter, te teljesen el vagy szállva magadtól – csattant fel. – Itt élsz az én családomban, viseled a nevemet, és sajnálsz 2 400 000 forintot a férjed anyjától?
– A te anyádtól – javította ki halkan. – Nem az enyémtől.
Gábor élesen felnevetett.
– Na végre. Kibújt a szög a zsákból. Hát ilyen vagy valójában.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Mária lépett be, és az arckifejezéséből ítélve már a küszöbön megérezte, hogy valami nem a tervei szerint alakult.
– Gáborkám?
– Nem utal – közölte a fia.
Az asszony lassan levette a kendőjét.
– Miért nem?
– Mert hallottam, mit beszélt Judittal a ház előtt.
Mária Eszterre nézett. Nem látszott rajta rémület, csak bosszúság.
– Mások beszélgetését kihallgatni csúnya dolog.
– Hazudni sem szebb.
– Jaj, milyen erkölcsös lettél hirtelen. Tizenegy évig jó volt a fiam mellett élni? Addig megfelelt, hogy ő cipeljen a hátán?
Eszter röviden a férjére pillantott.
– Gábor, mutasd meg anyádnak az elmúlt nyolc hónap utalásait. A rezsit, a bevásárlásokat, az autód hitelét, az ő gyógyszereit, valahányszor kérte.
– Ne kezdj el itt könyvelni.
– De, most éppen azt fogom. Mert az, hogy te tartottál el engem, elég nagy túlzás.
Mária letette a táskáját az egyik székre.
– Egy asszonynak kötelessége segíteni a férjét.
– És a férj kötelessége az, hogy az anyjával együtt átverje a feleségét?
Gábor tenyere akkorát csattant az asztalon, hogy a csészék megremegtek.
– Elég volt! Most szépen átutalod azt a pénzt, és lezárjuk ezt az egészet.
– Nem.
– Akkor pakolj össze.
Mária alig észrevehetően megemelte az állát. Várta a régi jelenetet: Eszter lesüti majd a szemét, mentegetőzik, csitítja Gábort, megpróbálja elkerülni a vihart. Régen mindig ez történt. Veszekedések után. A családi ebédeken elhangzó megalázások után. Azok után a mondatok után, amelyekben Mária „női bölcsességnek” nevezte a hallgatást és a tűrést.
Eszter azonban szó nélkül bement a szobába.
Gábor utána indult.
– Hová mész?
– Összepakolni.
A férfi megtorpant az ajtóban.
– Vagyis tényleg elmész?
– Te mondtad.
– Csak rád akartam ijeszteni!
– Nem sikerült.
Eszter levette a szekrény tetejéről a szürke bőröndöt. Régi darab volt, a fogantyúja kopott, a sarkain látszottak az évek. Még az első munkahelyi útja előtt vette 3600 forintért. Gábor mindig kinevette miatta.
– Ezzel a vacakkal akarsz elindulni? – kérdezte gúnyosan. – Milyen jelképes.
– Jó bőrönd. Csak azt engedi beletenni, ami tényleg fontos.
Beletette az iratait, néhány ruhát, a laptopját, az apjától maradt órát egy kis dobozban, és azt a gumis kartonmappát, amelyben a számlák és bizonylatok voltak. Nem volt különleges. Nem volt elegáns. Csak nagyon hasznos.
Gábor némán figyelte.
– Estére visszajössz.
– Nem.
– Akkor holnap.
– Nem.
– Eszter, ugyan kinek kellesz majd ezekkel az elveiddel?
A nő behúzta a cipzárt.
– Magamnak.
Mária a folyosón állt, és úgy nézett rá le, mintha magasabb lenne nála, pedig alacsonyabb volt.
– Nagyon okos lettél, látom. Csak aztán ne kopogtass vissza. Gábor puhány szívű, de én nem foglak beengedni.
– Nem is lesz rá szükség.
– Ja, így állunk?
– Pontosan így.
Eszter csendben lépett ki a lakásból. Nem csapta be maga mögött az ajtót. A lépcsőházban festékszag és régi por keveredett. A lift mellett elővette a telefonját, és felhívta Andreát, a barátnőjét, akit még a varrodai évekből ismert.
– Andrea, szabad még nálad az a szoba?
– Szabad. Mi történt?
– Később elmondom. Mehetnék pár hétre?
– Gyere.
– Fizetek érte.
– Előbb érj ide.
Negyven perccel később Eszter már Andrea konyhájában ült. A barátnője forró teát tett elé, aztán szó nélkül odatolt egy tányér sajtot. Nem faggatta. Nem sajnálkozott. Ez többet ért minden vigasztaló mondatnál.
– Kétmillió-négyszázezer? – kérdezett vissza Andrea, amikor Eszter elmesélte a történteket.
– Igen.
– És már majdnem elküldted?
– Már nyitva volt a banki alkalmazás.
Andrea hosszasan nézte.
– Apád odafentről megfogta a kezed.
Eszter lehúzta a gyűrűjét, és a csésze mellé tette.
– Nem. Én állítottam meg magamat.
Másnap Gábor első üzenete délelőtt érkezett: „Ne csinálj ostobaságot. Gyere haza.”
Egy órával később jött a következő: „Anyám rosszul van miattad.”
Estére megérkezett a harmadik is: „Pénz miatt tönkretetted a családunkat.”
Eszter egyikre sem válaszolt. Bement dolgozni, elintézte a sürgős megrendeléseket, ebéd után pedig elment a bankba. A 2 400 000 forintot olyan lekötésbe tette, amelyből nem lehetett hirtelen, egyetlen kattintással pénzt kivenni. Ezután megszüntette Gábor hozzáférését ahhoz a közös megtakarítási számlához is, ahová korábban gondolkodás nélkül utalta a fizetése jelentős részét.
Később beült egy apró kávézóba az ablak mellé, és maga elé tette a bizonylatokkal teli mappát.
A kép hamar összeállt. Egyszerű volt, de annál kellemetlenebb.
Gábor az utóbbi hónapokban alig vállalt részt a közös kiadásokból. A fizetésének jelentős részét az anyjának küldözgette.