– Még ma utalj át anyámnak kétmillió-négyszázezer forintot. És ne kezdj vitatkozni, Eszter. A feleségem vagy, nem valami idegen nő.
Gábor a konyha közepén állt, gondosan kivasalt ingben, a telefonját pedig úgy tartotta a kezében, mintha a vita máris eldőlt volna. A kijelzőn Mária üzenete világított: „Fiam, ne húzd az időt. Kellemetlen helyzetbe hozol mások előtt.”
Eszter lassan letette a bögrét az asztalra.
– Miféle mások előtt?
– Normális emberek előtt – vágta rá a férje. – Anya már megegyezett a mesterekkel. Szétesik alatta az a régi panellakás, te meg úgy ülsz a félretett pénzeden, mintha kincsesládát őriznél.
– Ezt a pénzt apámtól kaptam.
– És az mit számít? – Gábor féloldalasan elmosolyodott. – Egy családban minden közös. A gondok is. Vagy csak akkor vagy jó feleség, amikor beszélni kell róla?
Eszter hosszan ránézett. Negyvenkét éves volt, Gábor negyvennégy. Tizenegy éve éltek házasságban, és ennyi idő alatt megtanulta felismerni a férje elégedetlenségének minden árnyalatát: mikor dühös valóban ő maga, mikor ismételgeti az anyja mondatait, és mikor próbálja egyszerűen addig nyomás alatt tartani, amíg enged.
Most nem csak Gábor beszélt belőle.
A válla mögött ott állt Mária is. Alacsony, mindig kifogástalan külsejű asszony volt, ezüstösre fésült hajjal, és azzal az örök tekintettel, amellyel Eszterre nézett: mintha a menye valami megtűrt alkalmazott volna, akit puszta jóindulatból tartanak a háznál.
– Eszterkém – nyújtotta el a szót az anyósa –, ugyan miért kapaszkodsz ebbe ennyire? Nem egy vagyont kérek. Csak kétmillió-négyszázezer forintot. Gábor majd visszaadja neked.
– Mikor?
– Amikor tudja.
– Írnak róla elismervényt?
Gábor feje hirtelen felé fordult.
– Ezt most komolyan mondod?
– Teljesen komolyan.
– Az anyám írjon neked papírt? A saját férjed édesanyja?
Mária halkan felszisszent, és a mellkasára szorította a kezét. Nem fájdalomból. Nem gyengeségből. Inkább színpadias pontossággal. Mindig értett hozzá, hogyan kell úgy rendezni a jelenetet, hogy végül Eszter érezze magát bűnösnek.
– Hagyd, Gábor – sóhajtotta. – Tudtam én előre, hogy ez lesz. Az idegen vér idegen marad.
Eszter nem felelt. Felvette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást, és ránézett a megtakarítására. A kétmillió-négyszázezer forint külön számlán pihent. Az apja a halála előtt csak ennyit mondott neki: „Ne önts mindent a közös fazékba. Legyen valamid, amire támaszkodhatsz.” Akkor megbántódott ezen a mondaton. Most már értette, hogy az apja egyszerűen túl jól ismerte az embereket.
– Átutalom – mondta végül.
Gábor arca azonnal kiengedett.
– Na látod. Tudsz te normálisan viselkedni.
– Előbb bemegyek a szobába. Jóvá kell hagynom a limitet.
– Siess vele. Anya csak leszalad egy percre a szomszédasszonyhoz, aztán együtt elmegyünk hozzá.
Mária összeszorította a száját.
– Judit vár lent a bejáratnál. Megígértem neki, hogy odaadom a kamrakulcsot.
Eszter kiment az előszobába. A szoba ajtaja résnyire nyitva volt. Leült az ágy szélére, de nem indította el az utalást. Ujjai mozdulatlanul lebegtek a képernyő fölött. A konyhából hallotta, ahogy Gábor teát tölt az anyjának. Nem sokkal később csapódott a bejárati ajtó.
Az anyósa kiment.
Eszter éppen be akarta zárni az alkalmazást, amikor a bukóra nyitott ablakon át meghallotta Mária hangját. A konyhaablak az udvarra nézett, a ház előtti pad pedig pontosan alatta állt.
– Na? – kérdezte a szomszédasszony. – Adja?
– Hová menne? – kuncogott Mária. – Gábor majd megtöri. Puha az a lány. Örökké úgy jár-kel, mintha valamiért bocsánatot kellene kérnie.
– És ha később visszakéri?
– Kérje csak. Ő maga utalja el, szerződés nélkül. Aztán majd azt mondom, ajándék volt. Segítség egy idős asszonynak. Semmiféle tartozás nincs.
Eszter meg sem moccant.
– De a felújítás tényleg meglesz? – érdeklődött Judit.
– Miféle felújítás? – nevetett fel halkan az anyósa. – Katalinnak ígértem oda az önrészre. A kislány férjhez készül, neki nagyobb szüksége van rá. Ez meg örüljön, hogy Gábor még mellette él. Gyereke nincs, különösebb szépsége sincs, a fizetése is csak közepes. Büszke kis eltartott.
– Gábor tud erről?
– Gábor azt tudja, ami fontos: az anyja rosszat nem tanácsol neki. Megmondtam neki, hogy Esztert ideje a helyére tenni. Ha odaadja a pénzt, engedelmes lesz. Ha nem adja, akkor nem igazi családtag.
A mondatok egyenletesen hullottak rá. Nem ütöttek, nem égettek. Egyszerűen csak lehúztak a szeméről egy régi, homályos réteget.
Eszter bezárta a banki alkalmazást. Aztán megnyitotta a jegyzeteket, és beírt egyetlen sort: „Kétmillió-négyszázezer forintot nem utalok át.”
A konyhában Gábor már fel-alá járkált. Drága órája időnként megvillant az arca mellett. Mindig hadonászott, amikor azt akarta mutatni, hogy ő irányítja az életet.
– Na, mi tart ennyi ideig? – kiáltott be.
Eszter visszament hozzá.
– Nem lesz utalás.
A férfi első pillanatban fel sem fogta.
– Az meg mit jelentsen, hogy nem lesz?
– Azt, hogy nem küldök pénzt az anyádnak.
– Már megint kezded?
– Nem. Épp most fejeztem be.
Gábor egy lépést tett felé.
– Eszter, ne játszadozz. Anya vár.
– Hallottam, miről beszélt Judittal.
Egy másodpercre mintha összeszűkült volna körülöttük a konyha. Gábor pislogott egyet. Aztán gúnyos mosoly húzódott a szája szélére.