A cipzár fémes hangja úgy csattant végig a hálószobán, mintha fegyvert húztak volna fel. Anna ijesztően pontos mozdulatokkal dolgozott; olyan volt, mintha ezt a jelenetet fejben már ezerszer végigjátszotta volna. Semmi kapkodás, semmi felesleges gesztus, semmi nosztalgia. Csak azt tette a táskába, amihez erkölcsi és anyagi alapon is köze volt: ruhákat, a laptopját, az iratait, meg azt az ékszeres dobozt, amelyben a saját jutalmaiból vásárolt darabok feküdtek. Egyetlen közös fényképet sem emelt le a polcról, egyetlen apró emléktárgyat sem vitt magával, amelyet valaha a férjétől kapott. Minden, ami ehhez a lakáshoz kötötte, hirtelen mérgező kacatnak tűnt.
László közben ide-oda kapkodott a szobában. Hol az ajtófélfába kapaszkodott, hol az ágy támláját markolta, mintha attól várna támaszt. Az arca vörös foltokban égett, a tekintetében pedig egyszerre kavargott rémület és mohóság. Olyan benyomást keltett, mint egy fösvény ember, akinek éppen a zsebéből szedik ki az aprópénzt.
— A hajszárítót meg hová viszed? — visította, és megpróbált elé állni a fésülködőasztalnál. — Az egy Dyson! Százhatvanezer forintba került! Nem engedtem meg, hogy kividd a lakásból a holmit!
— Én vettem, Laci, amikor te közölted, hogy a régi vacakod még fúj valamennyire, és nem kell pénzt szórni ostobaságokra — felelte Anna higgadtan, miközben a hajszárítót a táska oldalzsebébe csúsztatta. — A blokk a dobozban van, a doboz pedig a szekrényben. Nyugodtan ellenőrizheted. A robotporszívót viszont itt hagyom. Legalább lesz valaki, aki hallgatja a nagyságodról szóló előadásaidat, miközben összeszedi utánad a korpát a parkettáról.
Azzal felegyenesedett, a vállára lendítette a táskát, a bőrönd fogantyúját pedig határozottan megmarkolta. A kerekek tompán zörögni kezdtek a laminált padlón. Ez a hang rázta fel Lászlót a dermedtségéből. Abban a pillanatban esett le neki igazán, hogy nem pusztán a feleségét veszíti el. Vele együtt eltűnik a kényelmesen működő háztartás, az ingyenes kiszolgálás, és az az ember is, akin nap mint nap bizonygathatta a fölényét. Valahol az agyában kattant egy számológép.
— Megállsz! — ordította, és két karját széttárva beállt az ajtóba, akár egy nevetséges madárijesztő. — Azt hiszed, csak így kisétálsz? És az amortizáció? Öt éven át tapostad a padlómat, használtad a bútoraimat, az én matracomon aludtál! Kártérítéssel tartozol!
A folyosó felől Gábor elfojtott nevetése hallatszott, de László már nem törődött azzal, hogy mások is hallják.
— Itt éltél teljes ellátásban! — folytatta fröcsögve. — Egy ilyen lakás bérleti díja ezen a környéken legalább havi kétszáznyolcvanezer forint. Öt év alatt az majdnem tizenhatmillió! Ennek legalább a fele engem illet! Levonhatod belőle a nyomorult bevásárlásaidat meg a rezsit, a többit pedig kérem. Most azonnal átutalod, különben kihívom a rendőröket, és azt mondom, megloptál!
Anna egy méterre állt meg előtte. Úgy nézte a férfit, mintha valami furcsa, undort keltő rovart vizsgálna üveg alatt.
— Rendben, számoljunk — mondta. A hangja hideg volt, vékony és pontos, mint a sebészkés. — Egy takarítónő Debrecenben legalább tizenkétezer forintot kér egy alkalomért. Főzés, mosás, vasalás, a te ingeid rendben tartása, a disznóólad kitakarítása — ez nem alkalmi szívesség volt, hanem mindennapi munka. Szorozd fel öt évre. Ehhez add hozzá a szakács díját. Meg a pszichológusét, aki éveken át hallgatta, ahogy nyavalyogsz a gonosz főnöködről és az állítólag ostoba kollégáidról. Ha tényleg mérleget vonunk, Laci, nagyon könnyen kiderülhet, hogy te tartozol nekem. Méghozzá akkora összeggel, amit akkor sem tudnál kifizetni, ha eladnád ezt a drága kis lakásodat.
László kinyitotta a száját, de egyetlen épkézláb válasz sem jött ki rajta. A számok logikája, amellyel annyira szeretett hencegni, most ellene fordult. Csak tátogott, levegő után kapkodott, és érezte, ahogy kicsúszik a talaj a lába alól.
— Gábor, ezt hallod? — próbált újra szövetségest keresni, a nappali felé fordítva a fejét. — Számlát akar nekem benyújtani! Hát ilyen egy feleség?
Gábor ekkor kilépett az előszobába. Már rajta volt a kabátja. Eszter mögötte állt, sápadtan és rémülten, a táskáját olyan erővel szorítva, hogy elfehéredtek az ujjai. Gábor hosszan nézett a barátjára. A pillantásában nem maradt sem együttérzés, sem mentegető jóindulat.
— Szánalmas vagy, Laci — mondta csendesen. — Egyszerűen szánalmas. Tudtam, hogy akadékoskodó alak vagy, de azt nem hittem, hogy ennyire alávaló. Mi most elmegyünk. Többet ne keress.
— Mi van?! — László úgy hátrált meg, mintha pofont kapott volna. — Ti… ti is elhagytok? Emiatt a…
— Miattad — vágta el Gábor, miközben kinyitotta a bejárati ajtót, és előreengedte a feleségét. — Maradj csak boldogan a palotádban, meztelen király.
Az ajtó becsukódott a vendégek mögött. A zár kattanása úgy hangzott, mint egy végleges ítélet. László kettesben maradt Annával, aki már a kijárat felé húzta a bőröndöt. A férfi hirtelen utána kapott, megpróbálta megragadni a kabátujját. Ez volt az utolsó kétségbeesett kísérlete arra, hogy visszaszerezze az irányítást, megalázza, fájdalmat okozzon neki.
— Meg fogod bánni! — üvöltötte az arcába, savanyú bor és félelem szaga áradt belőle. — Egy hét múlva négykézláb mászol vissza, amikor rájössz, hogy semmi vagy! Kinek kellesz majd a nyakadba szakadt hitellel? Megdöglesz ott egyedül! Én csináltam belőled valakit! Az enyém vagy!
Anna könnyedén lerázta magáról a kezét, mintha valami koszos rongy érte volna hozzá. A szemében már nem volt harag, és diadal sem. Csak üresség. Lászlót addigra úgy törölte ki az életéből, ahogy az ember kihúz egy rosszul sikerült sort egy jelentésből.
— A kulcsok az éjjeliszekrényen vannak — mondta, és kinyitotta az ajtót. — Ja, és még valami, Laci. Az a „drága spanyol” szósz, amire olyan büszke voltál… a Pennyben vettem akciósan, négyszáz forintért. Csak áttöltöttem egy szép üvegbe, hogy könnyebben elhidd magadról, hogy arisztokrata vagy. Ezzel azért próbálj meg együtt élni.
Kilépett a lépcsőházba, aztán nyugodtan behúzta maga mögött az ajtót. Nem csapta be, nem vágta rá. Egyszerűen csak becsukta, és ezzel elvágta maga mögött az előző életét.
László a félhomályos előszobában maradt. A csend azonnal rázuhant: sűrű volt, csengő és fojtogató, mintha belülről nyomná a dobhártyáját. Körbenézett. A lakás, amelyre olyan büszke volt, a saját erődjének hitt birodalom, egyszerre hatalmas, hideg kriptának tűnt. Az olasz tapéta, a drága parketta, a csillár — mind közönyösen meredt rá. Nem maradt senki, aki csodálja. Nem volt többé kinek parancsolni. Nem akadt senki, akit le lehetett volna alázni.
Lassan lecsúszott a fal mentén a padlóra, ott ült a drága öltönyében, és a szemközti üres fogast bámulta, ahol még aznap reggel Anna kabátja lógott. A düh elpárolgott belőle, és a helyén ragacsos, hideg felismerés maradt: győzött. Övé maradt a lakás. Ő lett az úr.
Csakhogy a semmi fölött uralkodni korántsem volt olyan élvezetes, mint ahogy elképzelte.
— Rohadj meg… — suttogta bele az ürességbe.
De még a visszhang sem felelt neki.
A király magára maradt. A koronája pedig lassan a szemébe csúszott.