Nem az öt közösen leélt év társát látta benne, hanem egy bosszantó akadályt, egy odaszáradt, mocskos foltot, amelyet végre le kell törölni az életéből.
— Rendben — szólalt meg Anna. — Igazságot akartál? Akkor most megkapod. Itt és azonnal.
Lassan felegyenesedett. Nem remegett a lába, nem szorította a torkát sírás, pedig László mindig különös élvezettel gúnyolta ki a könnyeit. Épp ellenkezőleg: mintha hirtelen kitisztult volna benne minden. Olyan élesen látta a valóságot, mintha valaki letörölte volna a párát egy ablakról, és mögötte feltárult volna egy csúf, de végre őszinte kép. Felülről nézett a férjére, és ebben a tekintetben annyi csendes megvetés volt, hogy László egy pillanatra félrenyelte a konyakot. Gábor mozdulatlanul dermedt meg a telefonjával a kezében, Eszter pedig ösztönösen behúzta a nyakát, mert érezte: most valami végleges következik, valami, ami még a részeg őrjöngésnél is félelmetesebb.
— Te nevezel engem koldusnak, akit állítólag a szemétdombról szedtél össze? — Anna hangja nem emelkedett, mégis minden szava élesen hasított a levegőbe. — Háromszor annyit keresek, mint te! És te mégis folyton ezzel a lakással vered a melled! Elég volt. Anyám hitelt vett fel nekem, a hátad mögött, és én még ma átköltözöm oda. Keress magadnak egy másik bolondot, aki majd eltűri az öntelt páváskodásodat egy bejelentett lakcímért.
László szóra nyitotta a száját, készen arra, hogy a megszokott módon ráüvöltsön, de Anna felemelte a kezét, és egyetlen kemény mozdulattal elnémította.
— Hallgass. Egész este te beszéltél. Most rajtad a sor, hogy végighallgass engem. Annyira beleittad magad a nagy jótevő szerepébe, hogy észre sem vetted: fél éve egyetlen forinttal sem teszek többet a te kis „palotádba”, mint amennyi muszáj. Azt hitted, ruhákra szórom el a pénzt? Nem, drágám. Amíg te tankos játékokkal ütötted el az időt, és a haverjaidnak azt mesélted, milyen csóró nő vagyok, én szépen előkészítettem a menekülőutamat.
Megállt egy pillanatra, és hideg elégtétellel figyelte, hogyan nyúlik meg László arca. A férfi pofáján a vörös foltok lassan barnás, beteges árnyalatba fordultak.
— A lakás anyám nevén van, úgyhogy váláskor abból sem egy négyzetcentit, sem egy fillért nem fogsz látni. A törlesztőt a prémiumaimból fizettem, abból a pénzből, amit te lenézően „aprópénznek” neveztél. A felújítás már kész. Tiszta, csendes, és ami a legfontosabb: te nem vagy benne.
Olyan némaság telepedett a szobára, hogy a folyosón ketyegő falióra hangja is tisztán hallatszott. László tátott szájjal ült, mint egy partra vetett hal. Az a világ, amelyet fölényre és irányításra épített, a szeme láttára omlott darabjaira. Nehezen fogta fel, amit hallott; az alkoholtól elnehezült agya képtelen volt a lényeget megragadni, ezért a legképtelenebb részletekbe kapaszkodott.
— Te… te sunyiban félreraktál? — préselte ki végül magából, és a hangja hisztérikus vijjogásba csuklott. — Loptál a közös kasszából? Az az én pénzem volt! Itt laktál ingyen, közben meg titokban gyűjtögettél? Te rohadt szemét!
— Egyetlen fillért sem vettem el tőled, László — mosolyodott el Anna fagyosan. — Én vettem az ételt, a tisztítószereket, fizettem a számlákat. Ami azon felül maradt, az az én pénzem volt. Az enyém. Én dolgoztam meg érte, még ha te olyan szorgalmasan próbáltad is semmivé tenni a munkámat. Te magad mondtad: én itt senki vagyok, nincsenek jogaim. Hát gondoltam, szerzek magamnak jogokat. Máshol.
— Ugyan kinek kellenél te? — László felpattant, a széke nagy robajjal borult fel mögötte. Eszter összerezzent a zajra. — Takarodj! Menj csak abba a hiteles odúdba! Majd megnézem, egy hét múlva hogy fogsz ott vonyítani férfi nélkül!
— Keress egy másik szerencsétlent, aki a lakcímért cserébe elviseli a nagyképűségedet — vágta oda Anna, és már fordult is a nappali ajtaja felé. — Nekem ebből elég volt. Nem vagyok cseléd, nem vagyok „házi prostituált”, és nem vagyok szegény rokon. Ember vagyok. Olyan ember, aki mindenben túlnőtt rajtad.
Kilépett a folyosóra, léptei tompán visszhangoztak a parkettán. László a szoba közepén maradt, nehéz, kapkodó lélegzettel, ökölbe szorított kézzel; az ujjpercei kifehéredtek az erőlködéstől. Nem a szeretett nő elvesztése fájt neki. Vad, állati düh fojtogatta, amiért kijátszották. Az ő „tulajdona”, az ő kényelmes, mindig rendelkezésre álló tárgya egyszer csak akarattal bíró emberré változott — és ami még rosszabb volt számára, anyagilag is függetlenné.
— Gábor, ezt hallottad? — fordult a barátja felé támogatást keresve, de a szemében már őrület csillogott. — A hátam mögött lakást vett! Itt élt, az én kenyeremet ette, használta a vizet, az áramot, közben meg… Ez csalás! Ez átverés! Bíróságra rángatom! Minden itt töltött napjáért fizetni fog!
Gábor lassan felállt, és undorodó pillantással nézett rá.
— Laci, te egy idióta vagy — mondta halkan. — Ő etetett, öltöztetett, elviselte a nyavalygásodat, te meg most köbméterenként számolnád neki a vizet? Komolyan beteg vagy.
— Mi van?! — László kidülledt szemmel meredt rá. — Te kinek az oldalán állsz? Egyáltalán felfogod, mit művelt? Elárult engem! Ugródeszkának használt!
— Nem. Egyszerűen túlélni próbált egy rohadék mellett — vágta rá Gábor. — Eszter, szedd a holmid. Megyünk. Ezt nem vagyok hajlandó tovább nézni.
— Megállni! — ordította László, és az ajtó felé vetődött, hogy elállja az útjukat. — Senki nem megy sehova, amíg ez a ribanc vissza nem adja a kulcsokat, és ki nem borítja a táskáját! Mindent átnézek! Ki tudja, elviszi-e az ezüst evőeszközeimet? Vagy valami műszaki cuccot? A fenét kapja, nem a holmijait! Menjen abban, amiben idejött, azokban a rongyos csizmákban!
A hálószoba felől ekkor egy utazótáska cipzárjának hangja hallatszott. Anna nem akarta az idejét apróságok összeszedésére pazarolni. Gyorsan és fegyelmezetten mozgott, úgy, ahogy a munkahelyén szokott, amikor válsághelyzetben kellett döntéseket hoznia. László berontott utána a hálóba, kis híján fellökve Gábor feleségét. Az arca eltorzult a kapzsiságtól és attól a rémülettől, hogy akár egyetlen értékes tárgyat is elveszíthet. Bevágódott a szobába, ahol Anna teljes nyugalommal tette a laptopját és az iratait az utazótáskába.
— Tedd vissza! — visította, és megragadta a karját. — A laptopot én vettem! Az az én karácsonyi ajándékom volt!
— A számla az én nevemen van, László — rántotta ki a kezét Anna, anélkül hogy ránézett volna. — A te húszezer forintodhoz hozzátettem még kétszáznyolcvanezret, és vettem egy rendes gépet a munkámhoz. Úgyhogy állj félre. Ne kényszeríts rá, hogy erőt használjak. Tudod jól, én járok edzőterembe, te pedig az elmúlt három évben a pohárnál nehezebb dolgot nemigen emeltél fel.
László hátrahőkölt, ahogy találkozott az asszony jéghideg tekintetével. Abban a pillanatban megértette, hogy egy teljesen idegen ember áll előtte. Erős, kemény, és többé egyáltalán nem irányítható. Ettől a felismeréstől végigfutott rajta a félelem, egészen a térdéig.
Anna határozott mozdulattal becsapta az utazótáskát.