Nem olyan fajtából való.
László egyetlen hajtással kiitta a bort, aztán akkorát csapta a poharat az asztalra, hogy az üveg megcsendült.
— Hozd a desszertet. És főzz kávét. Gábornak cukorral, nekem a szokásos módon. Mozgás. Ja, és közben próbálj meg mosolyogni is. Nem a méltóságod temetésén vagy, hanem egy tisztességes ember vendégeként ülsz az asztalnál.
Anna a kávégép mellett állt, és hallgatta, ahogy a daráló éles, kellemetlen sivítással zúzza szét a szemeket. Úgy érezte, mintha ez a hang nem is a konyhából jönne, hanem egyenesen a koponyájában csikorogna. A keze nem remegett. Épp ellenkezőleg: ólomsúlyúvá vált, a mozdulatai kimértek, gépiesek, szinte takarékosak lettek. Sorban a tálcára tette a csészéket, az egyikbe cukrot dobott, de még arra sem vette a fáradságot, hogy megkeverje. Odabent, ahol néhány perccel korábban még fortyogott benne a felháborodás, most hideg, kietlen üresség terült szét. Hirtelen teljes bizonyossággal értette meg: nem akar többé semmit bizonygatni. Nem akar magyarázkodni a fizetése miatt, a sikerei miatt, és amiatt sem, hogy merészelt magasabbra nőni annál a szegélylécnél, amelynek magasságát a férje kijelölte számára.
Amikor visszalépett a nappaliba, a levegő olyan sűrű volt, mintha késsel lehetett volna szeletelni. Gábor a telefonjába temetkezett, és úgy tett, mintha péntek este kilenckor halaszthatatlan munkahelyi krízist kellene megoldania. Eszter a terítő szélét gyűrögette, és nem mert felnézni. Egyedül László érezte magát remekül. Az alkohol végleg feloldotta benne a gátlásokat, sértett férfiúi hiúságából pedig vérszomjas szörnyeteget gyúrt.
— Megérkezett a kávénk! — harsogta, amikor Anna letette a tálcát az asztalra. A csészék összekoccantak, de senki sem törődött vele. — Ülj csak le, Anna, ülj le szépen. Épp Gáborral emlegettük, milyen volt, amikor először betoppantál ebbe a lakásba. Emlékszel még?
— Laci, talán elég lesz — szólalt meg halkan Eszter, a hangjában őszinte könyörgéssel. — Igyuk meg inkább a kávét, és beszéljünk valami normálisról. Mondjuk a nyaralási tervekről.
— Miért, mi rosszat mondtam? — László valóban sértetten csodálkozott, miközben tej helyett konyakot löttyintett a csészéjébe. — Csak nosztalgiázom. Emlékszel, Péter, miben jött el az első randinkra? Abban a szürke kabátban, amit szerintem még a nagyanyja hordott a háború alatt. És azok a csizmák… Te jó ég, azok a csizmák! Repedezett műbőr, a talpa meg úgy volt visszaragasztva, mintha pillanatragasztó tartotta volna életben. Akkor azt gondoltam: Uramisten, micsoda szerencsétlen teremtés.
Anna lassan leült a helyére. Úgy nézte a férjét, ahogyan a patológus szemléli a felnyitott testet: érzelmek nélkül, kizárólag a bomlás jeleit rögzítve.
— Az volt az egyetlen csizma, amit meg tudtam venni, miután kifizettem a kollégiumot — mondta szárazon. — Nappali tagozaton tanultam, éjszakánként pedig dolgoztam. De ezt te sosem fogod megérteni, Laci. Neked mindig apád vette a cipődet.
— Halljátok? — László diadalittasan bökött felé az ujjával. — Már megint ez a régi nóta a keserves sorsról! Én dolgoztam, én szenvedtem, jaj, szegény én! És ki húzott ki abból a mocsárból? Ki mondta neked, hogy jó, maradj itt nálam, ha már így alakult? Én mostalak ki, én öltöztettelek fel. Úgy néztél ki, mint egy madárijesztő a kukoricásban. Most meg itt ülsz az én fotelemben, márkás göncökben, amiket azért tudtál megvenni, mert nem kellett azon görcsölnöd, hol alszol másnap, és még van képed kinyitni a szádat?
Gábor hirtelen felpattant az asztaltól, kis híján feldöntve maga mögött a széket.
— Laci, ezt már túltolod. Komolyan mondom, fogd be végre. Undorító hallgatni. Anna a feleséged, nem valami pályaudvari koldus.
— Ülj le! — üvöltött rá László, az arca eltorzult a dühtől. — A saját házamban vagyok, és azt mondok, amit akarok! Ti mind azt hiszitek, ő aztán mekkora sikeres nő, karrierista nagyasszony? Logisztikai osztályvezető, ugyan már! Köpni tudnék az egész sikeredre, Anna. Egy lyukas garast sem ér. Bármelyik ostoba képes lenne napi tizenkét órát robotolni és mások fején átgázolva feljebb kapaszkodni, ha közben biztosítva van a hátországa. Ha nem kell havonta bérleti díjra félretennie, ha nem kell lakáshitelre gyűjtenie. Te üres lufi vagy. A te sikered az én érdemem. Én teremtettem neked melegházi körülményeket. Nélkülem most a piacon árulnál valamit, vagy Szegeden ülnél három gyerekkel egy alkoholista mellett.
Anna a kezébe vette a csészéjét. A kávé forró volt, égette az ujjait, és ez a fájdalom segített neki tisztán gondolkodni. Látta, ahogy a férjét rázza a gyűlölet. Nem is konkrétan őt gyűlölte, hanem azt a tényt, hogy Anna az ő közvetlen irányítása nélkül is valakivé vált. Ezt az önállóságot nem tudta megbocsátani neki.
— Te tényleg azt hiszed, hogy attól, mert tető volt a fejem fölött, jogod van belém törölni a lábad? — kérdezte nagyon halkan, mégis a beálló csendben úgy csattant a hangja, mint egy lövés.
— Azt hiszem, neked tudnod kellene, hol a helyed! — ordította László, felpattanva, az asztal fölé hajolva. — A te helyed ott van, ahol hálás vagy! Eltartott senki vagy, Anna. Koldus voltál, és az is maradtál, akármekkora fizetést viszel haza. Belül ugyanaz a vidéki kis kapaszkodó vagy, aki éhes szemmel bámulja a debreceni lakcímet. Felszedtelek, mint egy kölyköt az utcáról, magamhoz engedtelek, te pedig most megharapod a kezet, amelyik enni adott? Neked imádkoznod kellene hozzám!
Eszter a tenyerébe temette az arcát. Gábor az ablaknál állt ökölbe szorított kézzel, és látszott rajta, hogy minden erejével visszafogja magát, nehogy behúzzon a barátjának. László azonban már senkit sem látott a feleségén kívül. Elragadta a lendület. Beleittasult a saját hatalmába, abba a képzelt szerepbe, hogy ő itt az élet ura, és észre sem vette, hogy átlépett egy határt, ahonnan nincs visszaút.
— Szóval én vagyok a nyomorult koldus, akit te a szemét mellől szedtél össze? — Anna felállt. Nem sírt, nem reszketett. Az arca kőkeménnyé dermedt. — Komolyan azt képzeled, hogy a te húsz négyzetméternyi betonod az egyetlen ok, amiért egy ilyen semmirekellő ember mellett maradtam?
— Mi más lenne? — László felröhögött, de a nevetése inkább ugatásra emlékeztetett, éles volt és gonosz. — A földöntúli szerelmed? Ne nevettess. Te a kényelem miatt vagy velem. A lakcím miatt. Azért, hogy ne kelljen visszamásznod abba a lyukba, ahonnan előkecmeregtél. Közönséges házi prostituált vagy, Anna. Csak én nem pénzzel fizetek neked, hanem négyzetméterekkel.
Ez volt az utolsó csepp. A szoba levegője úgy megfeszült, mint vihar előtt az ég. Anna lassan hátratolta a székét. A szeme, amely máskor meleg barna fénnyel telt meg, most hidegen és üvegesen csillogott. A férjére már nem úgy nézett, mint arra az emberre, akihez valaha tartozott.