— Add már ide a szószos tálat. És ha már itt tartunk, miért olyan rágós ez a hús? Megint valami leárazott darabot sikerült kifognod, vagy egyszerűen úgy gondoltad, hogy a barátaimnak a cipőtalp is megteszi? — László hangja kényelmesen, szinte lustán csengett, enyhe rekedtséggel, mégis minden egyes, az asztal fölött odavetett szavából nyers megvetés áradt.
Anna kezében megállt a kés. Érezte, ahogy valahol a mellkasa alatt, a gyomra tájékán jeges, kemény görcs húzódik össze. Az asztalra rátelepedett az a ragacsos, kínos csönd, amikor a vendégek — a férje régi cimborája, Gábor, és annak felesége, Eszter — hirtelen túlzott érdeklődéssel kezdték vizsgálni a terítő mintáját meg a tányérjukon maradt falatokat, csak hogy ne kelljen egyik házigazda szemébe se nézniük. László közben kényelmesen hátradőlt a magas támlájú bőrszékben, ujjai között drága vörösbort lötyögtetett. Úgy ült ott, mint valami ünnepelt uralkodó, akinek a tágas, nagy belmagasságú, régi polgári házban lévő háromszobás lakás a saját trónterme.
— A hús teljesen rendben van, Laci — felelte Anna nyugodtan, miközben gondosan levágott egy darabot a steakből. — Márványozott marhahús, termelői boltból rendeltem. Ha neked kemény, talán nem az én főztömet kellene a vendégek előtt szapulnod, hanem időpontot kérni a fogorvoshoz.
Gábor felnevetett, inkább zavarában, mint jókedvében, mintha egyetlen hanggal szét tudná oszlatni a feszültséget. Ám rögtön el is hallgatott, amikor László ólomsúlyú pillantása rászegeződött. A ház ura nem tűrte, ha visszaszóltak neki. Különösen nem mások előtt. És különösen nem attól az asszonytól, akiről mély meggyőződéssel hitte, hogy némán kellene szednie a falatokat a tányérokra, és hálás mosollyal megköszönnie már azt is, hogy egyáltalán jelen lehet ezek között a falak között.
— Nahát, csak nem hangot növesztett valaki? — László féloldalasan elvigyorodott, újratöltötte a saját poharát, miközben Anna üres pohara mellett látványosan elment. — Látod, Gáborkám, ezt teszi az emberrel a debreceni lakcím. Öt éve, amikor idekerült abból a maga kis szegedi világából egy szakadt bőrönddel, amiben a bölcsészdiplomáján és néhány nagy jövőről szőtt álmán kívül semmi nem volt, még olyan csendes volt, mint az árnyék. Most meg nézd meg: kioktat. A fogaimat félti.
Eszter, aki Annával szemben ült, ideges mozdulattal igazított egyet az ölébe terített szalvétán, aztán óvatosan megpróbálta másfelé terelni a beszélgetést.
— Laci, ugyan már, miért kell így? Anna remek háziasszony, a vacsora nagyon finom. A lakásotok is gyönyörű, Gáborral mindig megcsodáljuk, milyen szépen megcsináltátok. Igazán otthonos.
— Az én lakásom gyönyörű, Eszterkém. Az enyém — javította ki László, és felemelte gondosan ápolt mutatóujját, mintha leckét adna. — Ne maszatoljuk el a valóságot. Anna itt legfeljebb határozatlan idejű megőrzésen van. Egy vendég, aki kicsit túl sokáig maradt, és mostanra elfelejtette, hol a helye. Ugye, Anna?
Anna lassan letette az evőeszközöket. A kés a kelleténél élesebben karcolta meg a porcelánt. Már nem érzett sértettséget, és nem szorult könny a torkába, mint a házasságuk első éveiben. Ahol valaha szerelem lakott, vagy legalább valami gyenge ragaszkodás, ott most hideg, pontosan működő túlélőmechanizmus dolgozott. Ránézett a férjére: a jóllakott, önelégült arcára, az ingére csöppent szószfoltra, arra a méregdrága ingre, amelyet ő maga soha életében nem mosott volna ki. Anna csak fáradt undort érzett.
— Én fizetem a rezsit, László — mondta, egyenesen a férfi orrnyergére szegezve a tekintetét. — Az ételt is, amit megeszel. Az internetet is, amin éjszakánként a játékaidat töltögeted. A takarítót is, aki eltünteti utánad a koszt. Úgyhogy talán hagyjuk ezt a színpadias komédiát a nagy házigazdáról meg az eltartott potyautasról.
— Tessék, elkezdődött! — László teátrálisan széttárta a karját, mintha a barátait tanúként hívná egy bűncselekményhez. — Halljátok ezt? Ő fizeti az internetet! Az év mecénása! Gáborkám, felfogod? Én beengedtem egy embert egy lakásba, ami legalább százhúszmillió forintot ér, tetőt adtam a feje fölé, megkíméltem attól, hogy dohos albérletekben lakjon, nagymamás faliszőnyeggel meg csótányokkal, erre ő a húszezres villanyszámlát lobogtatja előttem!
— Annyit keresek, hogy ebben a környékben bármilyen lakást ki tudnék venni — Anna hangja halk maradt, de minden szava tisztán vágott. — És ezt te is pontosan tudod. A negyedéves prémiumom több, mint amit te fél év alatt összeszedsz az apád irodájában, miközben egyik aktát rakod át a másik kupacba.
László arca egy pillanat alatt vörös foltokkal telt meg. A pénz emlegetése volt a legérzékenyebb pontja. Középvezetőként dolgozott az apja cégében, ahol leginkább a vezetékneve tartotta a helyén. Anna ezzel szemben nulláról indult egy nagy logisztikai vállalatnál, és már rég maga mögött hagyta őt fizetésben, beosztásban, szakmai tekintélyben. Ezt László képtelen volt lenyelni. Ez repesztette meg azt a világképet, amelyben ő a jótevő, Anna pedig a nyomorból felemelt, hálával tartozó asszony.
— Pénzt keres… — sziszegte, előrehajolva az asztal fölött, és közben felborította a sótartót. — És szerinted kinek köszönheted, hogy keresheted? Ki teremtette meg neked a feltételeket? Ide jössz haza, tisztaságba, melegbe. Nem kell hitelen görcsölnöd, nem kell attól rettegned, hogy a főbérlő holnap kidob az utcára. Van alattad egy alap, amit én biztosítottam. Ha nem lenne az én lakásom, a fizetésed felét valami idegennek adnád albérletre, a másik feléből meg zacskós levesen tengődnél. Csak azért kapaszkodhattál fel, mert én megengedtem, hogy itt lakj. Élősködő vagy, Anna. Szép, ápolt, jól öltözött élősködő, aki rácuppant az én erőforrásaimra.
— Laci, állj le — szólalt meg halkan Gábor, és eltolta maga elől a tányérját. Látszott rajta, mennyire kényelmetlenül érzi magát. — Ez már sok. Váltsunk témát. Mi pihenni jöttünk, nem családi háborút hallgatni. Igyál egy kortyot, nyugodj meg.
— Én nem háborúzom — László hirtelen felkapta az üveget, és olyan lendülettel löttyintett bort a poharába, hogy a vörös cseppek szétfröccsentek a fehér terítőn. — Én csak nevén nevezem a dolgokat. Úgy tűnik, Anna elfelejtette, ki ő, és honnan kapaszkodott ki. Azt hiszi, ha vett magának egy Furla táskát meg egy üzleties kosztümöt, máris tősgyökeres debreceni úrinő lett? Nem, drágám. A lányt ki lehet hozni a vidéki életből, de a hálát, úgy látszik, nem lehet belenevelni. Ehhez másféle vér kellene.