Végigmérte az előszobát: az új zárakat, a fal mellé sorakoztatott dobozokat, aztán Esztert, aki a konyhaajtóban állt. Az arca azonnal megkeményedett.
– Úgy viselkedsz, mint valami végrehajtó.
– Nem – felelte Lilla higgadtan. – Csak már nem hiszek el neked semmit bemondásra.
András felnyitotta az egyik dobozt, és turkálni kezdett benne.
– Hol van a hangszóróm?
– Az erkélyen. Zacskóban.
– A kék kabátom?
– Az alsó dobozban.
– És a tablet?
– Azt én vettem munkához – mondta Lilla. – Te csak használtad néha. Az itt marad.
András gúnyosan felhorkant.
– Persze. Amit lehet, megtartasz magadnak.
Lilla szó nélkül elővette a blokkot és a garancialevelet.
– Az én nevemen van, én fizettem ki, és a saját munkáimhoz használtam. Ha vitatni akarod, megteheted bíróságon.
Kristóf oldalra pillantott a testvérére.
– András, hagyd már. Vidd el, ami a tiéd, aztán menjünk.
András arca kipirult, de ezúttal nem szólt vissza. Nyilván arra számított, hogy zűrzavar fogadja, kiabálás, kapkodás, valami jelenet, amire később ráfoghatja, hogy Lilla megint hisztériázott. Csakhogy Lilla semmilyen kapaszkodót nem adott neki. Minden fel volt címkézve, össze volt írva, a folyamat rögzítve volt. Még a csípős megjegyzései is úgy hullottak le, mint haszontalan papírdarabok.
Amikor az utolsó dobozt is kivitték, András még megállt az ajtóban.
– Azt hiszed, most győztél?
Lilla elvette tőle a régi parkolókártyát, amelyet valamiért az autókulcsokkal együtt markolt fel, és betette a fiókba.
– Én nem játszottam – mondta. – Csak lezártam a hozzáférést.
– Hozzám?
– Magamhoz.
András hosszasan nézte őt. A tekintetében egyszerre volt düh és értetlenség, mintha nem tudná felfogni, hogy a régi szabályok többé nem működnek. Aztán sarkon fordult, és kilépett. Kristóf búcsúzóul röviden biccentett Lillának, majd óvatosan behúzta maga mögött az ajtót.
A válás lassabban haladt, mint Lilla szerette volna. András már puszta dacból sem ment volna be az anyakönyvi hivatalba, ezért Lilla nem pazarolta arra az energiáját, hogy könyörögjön neki. Az iratok bíróságra kerültek. András először azt ígérgette, hogy „majd gondoskodik róla, hogy ne legyen nyugodt élete”, később személyes találkozót követelt, aztán az anyján keresztül próbált lelkiismeret-furdalást kelteni benne. Lilla kizárólag a tárgyra szorítkozott, és csak írásban válaszolt. Mária többször is megjelent a ház előtt, de a bejárat melletti padnál tovább nem jutott. Lilla nem ment le olyan beszélgetésekre, amelyeknek már előre vádaskodásszaga volt.
A nyár forróan, porosan vánszorgott, esténként rövid zivatarokkal. A lakásban furcsán tágas lett a levegő. Nem azért, mert András holmijai olyan sok helyet foglaltak volna el, hanem mert korábban az ő hangulata terített be mindent. Ott volt az előszobában, ahol ledobálta a cipőjét. A konyhában, ahol képes volt leszólni a vacsorát, miközben ő maga semmit nem tett hozzá. A nappaliban, ahol órákig szónokolt nagy tervekről, majd ugyanazzal a lendülettel kérte Lillát, hogy fizesse ki az újabb „feltétlenül szükséges” apróságot. Most ez a háttérzaj megszűnt.
Lilla nem rendezett ünnepséget a szabadságából. Egyszerűen csak élt. Dolgozott, találkozott a barátnőjével, vett új törölközőket, kidobta András megrepedt bögréjét, amelyet valami megmagyarázhatatlan okból három évig tűrt a polcon, és rendelt egy szúnyoghálót az ablakra. Ezek az apró döntések erősebben adták vissza neki a saját élete feletti rendelkezés érzését, mint bármilyen látványos gesztus.
Augusztusban véletlenül összefutott Leventével, azzal a régi ismerőssel, aki annak idején együtt nevetett András poénjain. A szupermarket bejáratánál szólította meg.
– Lilla, szia. Van egy perced?
Lilla nyugodtan nézett rá.
– Ha Andrásról akarsz beszélni, akkor nincs.
– Nem egészen. Bocsánatot szeretnék kérni.
Erre nem számított. Levente zavartnak tűnt, de nem játszotta meg magát.
– Pontosan miért?
A férfi megdörzsölte a tarkóját.
– Azért, mert röhögtem. Nem mindig, de volt ilyen. Akkor azt hittem, ha egy társaság ül az asztalnál, az csak ugratás. Aztán otthon belegondoltam: ha valaki így beszélne a húgommal, valószínűleg behúznék neki egyet. Én meg ott ültem, és vigyorogtam.
– Jó, hogy legalább utólag leesett.
– Most mindenkinek azt meséli, hogy tönkretetted.
– Én hozzá sem nyúltam – felelte Lilla. – Csak kikerült a fényre.
Levente féloldalasan elmosolyodott.
– Ez kemény.
– Inkább pontos.
Nem húzták tovább a beszélgetést. Lillának nem volt szüksége arra, hogy minden tanú külön-külön vezekeljen előtte. Mégis jólesett látnia, hogy annak az estének a csendje nem veszett el teljesen.
A bíróság ősszel mondta ki a válást, de Lilla számára minden már azon a nyári estén lezárult, amikor András ledobta a kulcsokat a kis szekrényre. Az ítélet csak hivatalos pecsét volt azon, amit ő belül már korábban eldöntött.
Néhány nappal a tárgyalás után András még küldött egy utolsó, hosszú üzenetet. Benne volt minden: sértettség, vádaskodás, néhány szép emlék előhúzása, egy adag sajnáltatás, és a mondat, hogy „ilyen hideg nő mellett senki sem fog megmaradni”. Lilla végigolvasta. Nem azért, mert bántani akarta magát, hanem hogy megbizonyosodjon róla: András továbbra sem értett meg semmit.
Röviden válaszolt: „Többé nem fogadom el, hogy sértegetés legyen a kommunikáció formája. Ne írj nekem.”
Aztán letiltotta.
Ugyanazon az estén áthívta Esztert. A konyhában ültek, görögdinnyét ettek, valami jelentéktelen ostobaságon nevettek, és hallgatták, ahogy a hosszú hőség után végre kopogni kezd az eső az ablakon. Eszter egyszer csak megszólalt:
– Tudod, akkor nagyon féltem miattad. Azt hittem, balhézni fog.
– Én is számoltam ezzel a lehetőséggel.
– És mit csináltál volna?
– Rendőrt hívtam volna. Ha kellett volna, átmegyek a szomszédhoz a folyosón. De nem adtam volna oda neki sem a lakást, sem azt a jogot, hogy ő döntse el, hogyan beszélhet velem.
Eszter megrázta a fejét.
– Te acélból vagy.
Lilla lenézett a tányérján maradt dinnyedarabra, és elmosolyodott.
– Nem. Csak túl sokáig voltam udvarias. Sokan pedig összekeverik az udvariasságot azzal, hogy engedélyt kaptak ráülni az ember nyakára.
Miután Eszter elment, Lilla kilépett az erkélyre. Az eső lehűtötte a levegőt, a nyári város frissen és fényesen csillogott a lámpák alatt. Arra gondolt, hogy András egyetlen dologban talán igazat mondott: azóta az este óta valóban hidegebb lett. Csakhogy ez nem volt rossz. Egyszerűen kialudt benne az a haszontalan tűz, amelyen éveken át más önérzetét melegítette.
Többé nem akart kényelmes nő lenni, aki hallgat a vendégek, a házasság, az illem vagy valaki más rosszkedve kedvéért.
Ő volt a saját lakásának, a saját pénzének, a saját idejének és a saját hangjának gazdája.
András a barátai előtt akarta kinevetni.
Végül ő maga lett a példa arra, milyen gyorsan elveszíti egy férfi a hatalmát, amikor egy nő többé nem finanszírozza a pimaszságát a saját hallgatásával.