Pontosan tudta, hogy egy olyan emberrel szemben, aki megszokta, hogy mások erejéből, pénzéből és türelméből él, közben pedig házigazdaként parancsolgat, nem szabad indulatból lépni. Ott nem a pillanatnyi düh számít, hanem a hideg fej.
Már tavasszal felkeresett egy ügyvédet. Nem azért, hogy később látványosan fenyegetőzhessen, hanem mert tisztán akarta látni, mi az, ami valóban megilleti, és mi az, amit csak a családi beidegződések neveznek „férji jognak”. Gyerekük nem született. A lakás az övé volt. Közös vagyonból, amiért érdemes lett volna harcba szállni, alig maradt valami: András a saját műszaki holmijait és drágább tárgyait már korábban eladogatta, mindig azzal magyarázva, hogy ez csak átmeneti pénzzavar. Az autót Lilla még a házasság előtt vette, és az ő nevén is volt. Ha András nem hajlandó békésen elválni, majd bíróságon zárják le. Lilla erre is felkészült.
— Te beteg vagy — szűrte a fogai között a férfi.
— Megint sértegetsz, mert más érved nincs.
András közelebb lépett. Lilla nem hátrált. Csak felemelte az asztalról a telefonját, és maga mellé tette, kijelzővel felfelé.
— András, ne csinálj ostobaságot. Ebben a lakásban minden áthallatszik. A szomszédok otthon vannak. És ha elkezdesz bútorokat törni, vagy megragadod a karomat, én nem fogok tanúk nélkül vitatkozni veled.
A férfi megtorpant. Tekintete ide-oda cikázott a szobában: a mappán, a telefonon, a csukott ajtón, a vendégek távozása után maradt feszült csendben. Most először nem úgy festett a helyzet, mint a régi játszmáikban, ahol ő nyomást gyakorol, Lilla pedig elsimítja a következményeket.
— Elárultál — mondta végül.
Lilla arca meg sem rezdült.
— Nem. Csak abbahagytam, hogy érzelmileg és a mindennapokban is eltartsalak.
— A férjed vagyok.
— Egyelőre igen. De nem a tulajdonosom.
András visszaereszkedett a fotelbe. Már nem terpeszkedve, hanem nehézkesen, dühös gyűlölettel a szemében.
— És szerinted most fogom a táskámat, aztán szépen kisétálok?
— Szerintem először sajnáltatni próbálod magad. Utána fenyegetőzni fogsz. Aztán azt mondod, holnap majd nyugodtan megbeszéljük. Ha ebbe belemegyek, reggel úgy viselkedsz majd, mintha semmi sem történt volna. Úgyhogy nem. Ma elmész.
András őszinte döbbenettel nézett rá. Nem azért, mert soha nem hallott még ilyen szavakat, hanem mert most értette meg először: Lilla ezt a beszélgetést nélküle már lefolytatta. Előre. Fejben. Lépésről lépésre.
— Nem megyek sehová — jelentette ki.
Lilla bólintott, mintha pontosan erre a válaszra számított volna.
— Akkor hívom a rendőrséget, és bejelentem, hogy a saját lakásomból egy agresszíven viselkedő ember nem hajlandó távozni, én pedig tartok attól, hogy elfajul a helyzet.
— Ezt úgysem mered megtenni.
Lilla megérintette a kijelzőt.
András felpattant.
— Várj!
— Gyorsan dönts.
Az arca eltorzult. Szerette volna megőrizni a győztes látszatát, de a lehetőségei vészesen beszűkültek. Verekedést kezdeni úgy, hogy bármelyik pillanatban rendőrt hívhatnak rá, nem mert. Önként elmenni viszont vereségnek tűnt. András a megszokott pimaszság és a hirtelen rátörő félelem között vergődött.
— Legalább a cuccaimat hadd szedjem össze — vetette oda.
— Szedd.
Lilla követte a hálószobáig, de nem lépett be. Megállt az ajtóban. András feltépte a szekrényt, és sporttáskába kezdte dobálni a pólóit. Párszor szándékosan leejtett valamit a padlóra, mintha várná, hogy Lilla reagáljon. Ő hallgatott. A férfi ekkor kihúzta a komód egyik fiókját.
— Hol vannak az irataim?
— A kék mappában, a második polcon. Nem nyúltam hozzájuk.
Megtalálta a mappát, és bepréselte a táskába. Aztán hátrafordult.
— Pénzt adsz?
Lilla olyan tekintettel nézett rá, hogy András maga is megérezhette, milyen szánalmasan hangzott ez a kérdés mindazok után, amiket az imént mondott.
— Nem.
— Szóval egy fillér nélkül dobsz ki?
— Felnőtt férfi vagy, aki a barátai előtt ostoba birkának nevezte a feleségét. Bizonyítsd be magadnak, hogy nem függsz tőle.
Megrándult a szája, de visszanyelte a választ. Kivette az éjjeliszekrényből a töltőjét, a borotváját, néhány zoknit, az útlevelét. Aztán a karórás doboz felé nyúlt.
— Ezek az enyémek.
— Én vettem neked őket ajándékba. Vidd el. Nekem nincs rájuk szükségem.
Látszott rajta, hogy vitára számított. Kapaszkodót keresett, bármit, amibe beleakadhat. Lilla azonban nem akart tárgyakon marakodni, amelyeknek már semmiféle jelentőségük nem volt. Egyszerű célja volt: András minél előbb kerüljön ki a lakásból, és ne fulladjanak bele apró, mocskos jelenetekbe.
Húsz perc múlva a sporttáska megtelt. András kiment az előszobába, felvette a cipőjét, majd az ajtónál megtorpant.
— A kulcsokat — mondta Lilla.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
— Álmodozz csak.
Lilla ismét kézbe vette a telefonját.
— András.
— Nesze, vidd a nyomorult kulcsaidat, fulladj meg velük.
Kirántotta a zsebéből a kulcscsomót, és a szekrénykére hajította. Lilla nem nyúlt hozzá rögtön. Előbb ellenőrizte: a felső zár kulcsa, az alsó záré, a postaládáé. Mind megvolt.
— Holnap lakatost hívok, és lecseréltetem a zárakat — közölte. — Nem azért, mert engedélyre lenne szükségem. Hanem mert nem tudhatom, csináltattál-e másolatot.
— Most már tolvajnak is nézel?
— Olyan embernek nézlek, aki miután nyilvánosan megalázta a feleségét, még útiköltséget kért tőle. A bizalom itt véget ért.
András hevesen feltépte az ajtót.
— Te még vissza fogsz könyörögni. Majd meglátjuk, meddig bírod nélkülem.
Lilla nyugodtan állta a tekintetét.
— András, az elmúlt években épp az ellenkezőjét bizonyítottuk.
A férfi kiviharzott a lépcsőházba. Az ajtó becsukódott mögötte. Lilla ráfordította a zárat, tenyerét a hűvös felületre simította, és néhány másodpercig csak állt ott. Nem reszketett, nem sírt, nem kezdett ide-oda járkálni a lakásban. A teste csak most érte utol azt, ami történt: az ujjai elnehezültek, a vállaira ólomsúly telepedett, a szájában száraz, fémes íz jelent meg. Kiment a konyhába, töltött magának vizet, és apró kortyokban megitta.
Ezután szélesebbre tárta az ablakot. A nyári levegő beáramlott a lakásba a kocsik zajával, a felhevült aszfalt szagával és egy távoli kutyaugatással együtt.
Lilla körbenézett a nappaliban. Az asztalon tányérok, poharak, felvágott zöldségek, érintetlen szőlőszemek és gyűrött szalvéták maradtak. Egy órával korábban mindez még egy családias este díszlete volt. Most inkább annak a helyszínének tűnt, ahol végre befejeződött egy túl sokáig húzódó tévedés.
Nem kezdett azonnal pakolni. Előbb lefotózta az asztalt és az iratokat tartalmazó mappát.