– A barátaink előtt nevezel engem ostoba birkának? Emlékeztesselek rá, kinek a pénzéből élünk évek óta? – kérdezte Lilla halkan, meglepően nyugodt hangon.
A nappalira abban a pillanatban ráült a csend. Pedig az este addig teljesen hétköznapinak tűnt: nyitott ablakon át beszűrődő udvari zajok, falatokkal megrakott tányérok az asztalon, baráti nevetés, halk zene egy kisméretű hangszóróból. András az asztalfőn terpeszkedett, kényelmesen hátradőlve a fotelben, mintha nemcsak a lakásnak, hanem az egész estének és Lilla türelmének is ő volna a gazdája.
Az imént nagy hangon viccelődött azon, hogy Lilla már megint „semmit sem fog fel”, aztán a társaság figyelmétől felbátorodva rávágta, hogy egy buta birka. Vigyorogva mondta, a megszokott reakcióra számítva. Régebben ilyenkor valaki valóban felnevetett. Más zavartan félrenézett. Volt, aki úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Most azonban senki sem nevetett.
Lilla nem pattant fel, nem emelte fel a hangját, nem csapta be maga mögött az ajtót. Csupán letette a villát a tányér mellé, megtörölte az ujjait a szalvétába, majd olyan nyugalommal nézett a férjére, hogy András arcáról lassan leolvadt a mosoly.
– Lilla, most mi van? – próbált újra vigyorogni András. – Csak poénkodunk.
– Nem, András. Te poénkodsz. Valamiért mégis mindenki más érzi kínosan magát.
Márk lesütötte a szemét, és a tányérját kezdte bámulni. A felesége, Eszter megfeszült, ujjait az asztal szélére tette. Ő már régóta nem szerette ezeket az összejöveteleket, éppen András miatt. A férfi mindig kivárta azt a pillanatot, amikor Lilla ételt tett eléjük, italt töltött, vagy valamiért kiment a konyhába, és akkor szúrt oda neki. Eleinte csak a feledékenységén élcelődött. Később a korán. Aztán azon, hogy Lilla „túl komoly”. Mostanra pedig eljutott a nyílt sértegetésig.
– Ugyan már – legyintett András. – Mindenki érti, hogy nem rosszindulatból mondtam.
– Én is értem – felelte Lilla. – Nem rosszindulatból. Hanem megszokásból.
András összevonta a szemöldökét.
– Miféle megszokásból?
– Abból, hogy mások előtt megalázol, aztán elvárod, hogy mosolyogjak hozzá, mert neked úgy kényelmesebb.
Olyan mély csend lett a szobában, hogy az utcáról tisztán behallatszott néhány kamasz nevetése az udvarról. Lilla egyenes háttal ült a könnyű nyári ruhájában, haját egyszerű copfba fogta. Az arcán nem látszott sem rémület, sem sértettség. Inkább figyelt. Mintha végre megkapta volna azt a bizonyítékot, amelyre már régóta számított.
András ekkor még nem fogta fel, hogy az este kicsúszott a kezéből.
– Most komolyan jelenetet akarsz rendezni a vendégek előtt? – kérdezte, immár halkabban.
– Nem én rendeztem jelenetet. Te tetted. Én csak abbahagytam, hogy bútordarabként viselkedjek.
Márk arcán megrándult egy izom. Felemelte a poharát, de nem ivott belőle. Eszter úgy nézett Lillára, szinte csodálattal. A harmadik vendég, Levente, aki máskor a leghangosabban hahotázott András viccein, most akkora elmélyüléssel vizsgálta az abrosz szélét, mintha kincses térképet talált volna rajta.
Lilla lassan a vendégek felé fordult.
– Srácok, mára vége az estének. Nem miattatok. Egyszerűen nem akarok tovább felszolgálni egy olyan asztalnál, ahol engem sértegetnek.
Eszter azonnal felállt.
– Lilla, segítsek elpakolni?
– Nem kell. Majd én eldöntöm, mi legyen ezzel.
Olyan szilárdan mondta, hogy Eszter nem vitatkozott. A vendégek ügyetlen, feszengő mozdulatokkal szedelőzködni kezdtek. András hirtelen kihúzta magát.
– Maradjatok! – vetette oda. – Senki nem megy sehová. Mindjárt lenyugszik.
Lilla a férjére emelte a tekintetét.
– Ők elmennek. Utána pedig te is.
A mondat súlyosan, pontosan hullott a szobára. András pislogott, mintha elsőre nem is értette volna.
– Tessék?
– Hallottad.
– Az én lakásomból? – nevetett fel idegesen. – Nem keversz össze valamit?
Lilla felállt. Odalépett a komódhoz, kihúzta a felső fiókot, és kivett belőle egy áttetsző irattartót. Nem csapta az asztalra, nem lobogtatta. Egyszerűen maga elé tette.
– A lakás az enyém. A nagymamámtól örököltem. Az örökséget még a házasságunk előtt a nevemre írták. Az iratok itt vannak. Te ezt pontosan tudod, csak szereted úgy tenni, mintha elfelejtetted volna.
Elsőként Márk állt fel.
– András, mi most megyünk.
– Ülj le – mordult rá a férfi.
Márk most először nézett rá mosoly nélkül.
– Nekem ne parancsolgass. És a feleségemet se rángasd bele.
András arca vörösre váltott. Látszott rajta, hogy legszívesebben durván visszavágna, de a tanúk jelenléte hirtelen akadállyá vált. A vendégek gyorsan összeszedték a holmijukat. Eszter búcsúzáskor megszorította Lilla kezét, és halkan annyit mondott:
– Hívj, ha bármi van.
– Hívlak – bólintott Lilla.
Amikor az utolsó vendég mögött is becsukódott az ajtó, András élesen a felesége felé fordult.
– Te teljesen megőrültél? Mindenki előtt megaláztál!
– Ezt egyedül is remekül elintézted.
– Mégis ki vagy te, hogy kidobj engem?
Lilla előhúzott az irattartóból egy másik lapot, és a többi dokumentum tetejére fektette.
– Az az ember, aki három hónapja rájött, hogy te nem munkát keresel, hanem egy kényelmes kanapét. Az az ember, aki május óta nem fizeti tovább a hóbortjaidat. És az az ember, aki ma végleg megbizonyosodott róla, hogy veled beszélgetni teljesen értelmetlen.
András meredten nézte. Az arcán egy pillanatra nem düh villant át, hanem gyors számítás. Lilla észrevette. Mindig ezt csinálta, amikor azt mérlegelte, hol tudna nyomást gyakorolni.
– Éjjel nem fogod kitenni a férjedet – mondta már jóval lágyabb hangon. – Nyár van, meleg, mindenki ideges. Összekaptunk, ennyi az egész.
– Nem az utcára teszlek. Ott van az anyád. Ott az öcséd. Ott van apád nyaralója. És vannak barátaid is, akiknek az előbb még olyan büszkén mutattad, milyen szórakoztató ember vagy. Válassz.
– És a cuccaim?
– A legfontosabbakat most összepakolod. A többit egy másik napon viszed el, előre egyeztetve. Tanúk jelenlétében.
András hirtelen felnevetett.
– Te erre készültél?
– Igen.
Ez az egyetlen rövid szó jobban kirántotta alóla a megjátszott magabiztosságot, mint bármilyen kiabálás tette volna.
Lilla valóban készült. Nem botrányra, hanem arra a pillanatra, amikor András végképp elveszíti a mértéket. Nem gyengeségből tűrt. Figyelt. Számolta a kiadásokat, rendezte a közös háztartás lyukait, megszüntette a férfi hozzáférését a saját bankkártyáihoz, külön számlákra terelte a rezsifizetést, jelszavakat cserélt, és a fontos iratokat olyan helyen őrizte, ahová András nem nyúlhatott.