Három doboz Benedeké. Az egyikben gyümölcsös kása van reggelire, mert az óvodában alig nyúl az ételhez, ezért indulás előtt még megetetem valamivel. Kettő Nórának készül: pürésített leves és húsgombóc. Répát nem kaphat, allergiás rá, Erzsébet viszont szinte mindenbe tesz belőle. Ez a húsleves Gábornak van, műszakba viszi magával. A gyári menzán egy ebéd már nagyjából ezer-egyszáz forint, az otthoni leves meg nem kerül külön pénzbe. És ez itt…
Andrea a fedeles üvegre bökött.
– Fekete berkenyelekvár. Szeptemberben főztem. Erzsébet minden este ezt eszi a teájához. Csak azt hiszi, magától kerül ide.
Katalin mellkasában valami fájdalmasan összerándult. Nem harag volt ez. Inkább szégyen. Az anyja miatt.
– Andrea, várj egy kicsit. Mikor van neked időd minderre?
– Vasárnap. Az az egyetlen napom, amikor végig itthon vagyok. Reggel mosás, aztán rendet rakok a gyerekek szobájában, utána megfőzöm az egész heti adagokat. A listát péntek este írom meg, a bevásárlást online intézem, vasárnap kilencre kérem a kiszállítást. Így legalább nem megy el fél nap a boltban.
– Mennyi ideig tart maga a főzés?
– Négy-öt óra. Attól függ, mi kerül a menübe. Nórának külön kell készítenem, mert a glutént sem bírja jól. Benedek mindent megeszik, de nála az adagokra kell figyelni. Télen felszedett pár kilót, a gyerekorvos mondta, hogy tartsuk szemmel.
Andrea kivette a mikróból az egyik dobozt, lepattintotta róla a fedelet. Rizs volt benne, csirkemell és sült brokkoli. Minden egyforma darabokra vágva, gondosan elrendezve.
– Katalin, én nem azért eszem külön, hogy bárkinek odaszúrjak. Azért eszem így, mert mire hazaérek, a többiek már túl vannak a vacsorán. És azt eszem, amire a testemnek szüksége van tizenkét óra talpalás után.
Villát vett a kezébe, és enni kezdett. Csendben, fegyelmezetten. Úgy, mint aki pontosan tudja, milyen ritka ajándék néhány zavartalan perc.
Katalin átment az anyjához. Erzsébet a kanapén ült, sálat kötött. A tűk gyorsan, egyenletesen jártak az ujjai között. Fel sem nézett.
– Na? Beszéltél vele?
– Beszéltem.
– És mit mondott? Hogy én főzök rosszul?
Katalin nem szemben foglalt helyet, hanem mellé ült. Most erre volt szükség.
– Anya, tudod, mikor indul Andrea reggeli műszakba?
– Korán.
– Fél hatkor. Ami azt jelenti, hogy háromnegyed ötkor kel. Zuhany, egyenruha, táska összekészítése. Negyed hatkor már ki kell lépnie az ajtón, hogy elérje a hajnali buszt.
– Tudom, hogy korán kel. És akkor mi van?
– Azt tudod, hogy Nóra allergiás a répára?
Erzsébet keze megállt. Nem tette le a kötést, csak mozdulatlanná vált.
– Nóra? Miféle allergia?
– Répa. Andrea minden héten külön főz neki, répa nélkül. Krémlevest. Húsgombócot. Mindent külön.
– Én erről nem tudtam – mondta az anyja halkan.
– Te viszont répát teszel mindenbe. Levesbe, főzelékbe, párolt zöldségbe. Andrea nem szólt?
Erzsébet hallgatott. Aztán lassan megszólalt:
– Lehet, hogy említette. Nem emlékszem. De hát meg is kérhetett volna rendesen, főztem volna répa nélkül.
– Megkért. Háromszor. Októberben, novemberben és decemberben.
A szobára sűrű csend telepedett. A kötőtűk az ölében pihentek, a sál vége lecsúszott egészen a padlóig.
– Anya, szerinted ki készíti Gábornak a levest a munkába?
– Hát ő vesz magának. A lábasból.
– Nem. Andrea főz neki külön vasárnaponként, és dobozokba porciózza. Mert Gábor nem a közösből visz. Ő csirkelevest szeretne, nem marhahúslevest. Te pedig marhából főzöl. Andrea azért tudja, mert megkérdezte tőle. Te nem.
– Én vagyok az anyja. Tudom, mit szeret.
– Anya, Gábor a csirkelevest szereti. Mindig is azt szerette. Gyerekkorában is.
Erzsébet kinyitotta a száját, de nem jött ki hang. Végül becsukta, és az ablak felé fordította a fejét.
– És van még valami – folytatta Katalin.
Erzsébet ekkor nézett rá igazán. A szeme nedves volt, de nem sírt. Az igazgatóhelyettesek nem sírnak. Ők következtetéseket vonnak le.
– Katalin, én nem tudtam ezekről a dobozokról. Arról sem, hogy mindenkinek ő főz.
– Pont ez a baj. Azt észrevetted, hogy Andrea külön eszik. Azt nem, hogy közben az egész családot eteti. Téged is. A fekete berkenyelekvárt, amit esténként a teád mellé kanalazol, ő főzte.
Erzsébet pillantása az éjjeliszekrényre siklott. Ott állt a sötét lekvárral teli üveg. Mellette egy kanál. Körülötte apró kekszmorzsák.
– Azt hittem, Gábor vette – suttogta.
– Nem. Andrea készítette. Szeptemberben. A bogyókat a barátnője telkén szedte. Az egyetlen szabadnapján.
Vasárnap reggel kilenckor megérkezett a futár három nagy szatyor élelmiszerrel. Andrea mindent kipakolt a konyhaasztalra: rizst, csirkét, brokkolit, cukkinit, almát, túrót, tojást. Benedek a lába körül sündörgött, és megpróbált elcsenni egy almát.
– Benedek, várj, előbb megmosom.
– Anya, a pirosat kaphatom?
– Kaphatod. Tessék, fogd.
Katalin a konyhaajtóban állt, és figyelte őt. Andrea úgy mozgott a helyiségben, mint egy sebész a műtőben: takarékosan, pontosan, egyetlen fölösleges mozdulat nélkül. Minden doboz külön jelölést kapott.