Szépen kisimítva, egyenként felakasztva lógtak egymás mellett. A polcon egy pohárban három fogkefe állt. A mosógép tetején cetli feküdt: „Gábor, Nóra nadrágja a szennyeskosárban van, mosd ki, ha úgyis elindítod a gépet.” Apró, rendezett betűkkel írták. Andrea kézírása volt.
– És Andrea hol van? – kérdezte Katalin.
– Dolgozik. Reggel hatkor ment el. Este nyolcra ér haza. Vagy kilencre. Ahogy szokott.
Katalin levette a kabátját, felakasztotta az előszobai fogasra, aztán bement a konyhába, és leült az egyik hokedlire.
– Anya, mondd el pontosabban. Mi az, ami ennyire bánt?
Erzsébet elé tett egy csésze teát, majd vele szemben foglalt helyet. Egy darabig csak igazgatta a csészealjat, aztán beszélni kezdett.
– Én igyekszem, Katalin. Tényleg mindennap igyekszem. Főzök mindenkire. Takarítok. Viszem a gyerekeket. Ő meg hazajön, és még csak le sem ül velünk az asztalhoz. Mondom neki: „Andrea, gyere, kész az étel.” Erre ő: „Köszönöm, Erzsébet, majd később.” Aztán előveszi a saját dobozait. Mint valami kórházban. Külön eszik. Szótlanul. Mintha az én főztömre semmi szüksége nem volna. Mintha rám sem volna szüksége.
A hangja a végére megremegett. Elfordította az arcát az ablak felé.
Katalin nem szólt közbe. Csak várt.
– Én nem vagyok idegen ebben a házban – folytatta az anyja halkabban. – Húsz éve élek ebben a lakásban. Én fektetem le az ő gyerekeit. Én ringattam Nórát éjszaka, amikor fájt a füle. Ő meg külön eszik. Mintha albérlők lennénk egy közös konyhában. Gábor csak legyint: „Anya, ne képzelődj.” De én látom. Érzem.
– Mit érzel, anya?
– Azt, hogy többre tartja magát nálunk.
Katalin belekortyolt a teába. Túl édes volt, mint mindig; Erzsébet sosem sajnálta belőle a cukrot, most is legalább három kanállal tett bele.
– Rendben – mondta végül. – Megvárom Andreát, és beszélek vele.
Andrea este nyolc óra negyvenkor érkezett meg. Katalin meghallotta a zár kattanását, aztán az előszobában a cipők halk neszét, a kabát susogását, ahogy a fogasra került. Utána léptek közeledtek: óvatosak, puhák, olyanok, amilyenekkel az jár, aki megszokta, hogy nem ébreszthet fel senkit.
Andrea belépett a konyhába. Amikor meglátta Katalint, megtorpant.
– Szia. Nem tudtam, hogy jössz.
– Szia. Anya hívott.
Andrea bólintott. Úgy festett, mint aki tizennégy órát húzott le a mentőknél: szürkés arc, kivörösödött szem, lófarokba fogott haj, amelyből több tincs kiszabadult. A nyakán ott maradt a fonendoszkóp nyoma.
– Ettél ma valamit? – kérdezte Katalin.
– A mentőállomáson bekaptam egy szendvicset.
– Délben?
– Háromkor. Két riasztás között.
Andrea kinyitotta a hűtőt, kivett belőle két ételtartót, az egyik rózsaszín volt, a másik zöld. Betette őket a mikróba.
– Mi van bennük? – kérdezte Katalin.
– Csirke rizzsel, meg zöldség. Vasárnaponként előre megfőzöm az egész heti adagomat, aztán kiporciózom. Így egyszerűbb. És olcsóbb is. Egy doboz nagyjából négyszáznyolcvan forintra jön ki. Ha a mentőállomáson vennék ebédet az automatából, az legalább ezer-négyszáz forint lenne adagonként. Szorozd meg huszonkét munkanappal: harmincezer-nyolcszáz forint. Az én havi dobozaim meg körülbelül tízezer-négyszázból kijönnek. A különbség húszezer forint. Abból meg lehet venni Nórának a téli overált.
– Egyszerűbb, mint megenni anya levesét?
Andrea hátrafordult. Katalinra nézett, de nem sértetten, nem is haragosan. Inkább fáradtan, egészen kimerülten.
– Katalin, leülhetek?
– Persze.
Andrea leereszkedett a székre. A mikró egyenletesen zúgott. A falióra nyolc ötvenhármat mutatott.
– A beosztásom elvileg huszonnégy óra munka, két nap pihenő. Csakhogy kevés a mentőápoló, ezért az utóbbi négy hónapban másfél állásban dolgozom. Néha úgy jön ki, hogy huszonnégy óra után csak egy napom marad. Egy munkanapom tizenkét óra, néha tizenhat. Az elmúlt hónapban huszonkét napot dolgoztam.
Elhallgatott egy pillanatra, mintha a számok súlyát is nehéz volna kimondania.
– Erzsébet egykor ebédel. Este hétkor vacsorázik. Ha nappalos vagyok, nyolc-kilenc körül esem be. Ha éjszakás, este tízkor indulok, és reggel nyolcra érek haza. Ha korai műszakom van, fél hatkor már kint vagyok az ajtón. Egyetlen beosztásom sem illik ahhoz az időrendhez, ahogy anya főz és tálal. Egy sem.
A mikró csipogott, de Andrea nem mozdult.
– De nem csak erről van szó. Azért készítem elő a dobozokat, mert így tudom, mit eszem. Éjszakázás után a szervezetem szénhidrátot követel. Ha leülök egy tányér leves, kenyér és krumpli mellé, egy óra múlva remegni kezdek. Nekem fehérje kell és zöldség. Ez nem finnyásság, nem szeszély. Egyszerű élettan.
– Anya azt hiszi, ezzel üzensz neki valamit.
– Tudom, mit gondol. Próbáltam neki elmagyarázni. Háromszor. Októberben, novemberben és decemberben is. Mindig ugyanoda jutottunk: „Én az egész családnak főzök, te meg fintorogsz.”
– És akkor mit csináltál?
– Abbahagytam a magyarázkodást. Egyszerűen tovább készítettem a dobozaimat.
Katalin figyelte Andreát. A kezét nézte: kiszáradt volt, repedezett, az állandó fertőtlenítőtől érdes. A mellkasán még ott lógott a kitűző, amelyet elfelejtett levenni: „M. Andrea, mentőápoló, 4-es mentőállomás.”
– Andrea, valamit meg kell kérdeznem.
– Kérdezz.
– Csak magadnak főzöl?
Andrea felállt, odament a hűtőhöz, és szélesre tárta az ajtaját. Az alsó, legnagyobb polcra mutatott.
– Nézd.