filctollal: „B – reggeli”, „E – ebéd”, „N – nappalos műszak”, „É – éjszaka”. A betűk aprók voltak, mégis hibátlanul egyenesek. Olyan kézírás, amilyen ahhoz az emberhez tartozik, aki megszokta, hogy rázkódó mentőautóban is olvashatóan kell kitöltenie a papírokat.
Erzsébet tíz óra tájban lépett be a konyhába. Nem szólt semmit, csak megállt a tűzhely mellett. Végignézett a dobozokon, a rájuk írt jeleken, aztán a falitáblára tűzött bevásárlólistán.
– Andrea.
– Igen, Erzsébet?
– Nórának mit nem szabad adni? Csak a répát?
Andrea megfordult. Előbb az anyósára nézett, aztán Katalinra, majd ismét Erzsébetre.
– Répát és sütőtököt. Keresztallergia. A gyerekorvos novemberben erősítette meg. Papír is van róla.
– Mutasd meg.
Andrea megtörölte a kezét egy konyharuhában, kiment a szobába, majd egy irattartóval tért vissza. Egyszerű, kék műanyag mappa volt, patentos záródással. Belül Nóra orvosi iratai sorakoztak: kartonmásolat, allergiavizsgálatok eredményei, a gyermekorvos javaslatai, az allergén ételek felsorolása. Minden időrendben, gondosan lefűzve.
Erzsébet feltette a szemüvegét. Szótlanul olvasni kezdett. Egyik lapot a másik után.
– Miért nem adtad ezt ide korábban?
– Mondtam már. Akkor azt felelte, hogy régen nem volt ilyen allergia, mindenki mindent megevett, és senki sem panaszkodott.
Erzsébet levette a szemüvegét, letette az asztalra, és megdörzsölte az orrnyergét.
– Ezt mondtam?
– Igen. November tizennegyedikén. Azután, hogy Nórát kiütötte a sütőtökös kása.
Csend lett. A falióra ketyegése hirtelen túl hangosnak tűnt. A szobából Benedek nevetése hallatszott, valami mesén kacagott. Nóra közben aludt a kiságyában.
Erzsébet felvett egy tollat az asztalról. Maga elé húzta a füzetét, amelybe a heti menüt szokta írni. Végigvezette az ujját a sorokon, majd húzni kezdett.
A borscsból a répát kihúzta. A kásából a sütőtököt kihúzta. A reggelenként Nórának adott répalé is áthúzva került a listára. A szerdára tervezett párolt zöldség répával szintén. Lassan mozdult a keze, mintha minden egyes vonalért valami belső árat kellett volna megfizetnie.
Katalin csak figyelte. Nem avatkozott közbe, nem adott tanácsot, nem siettette. Várt.
– Mi az, amit még nem ehet? – kérdezte végül Erzsébet. A hangja egyenletes volt, száraz és tárgyilagos. Olyan, mint amikor egy tanárnő új anyagot vesz át.
Andrea leült mellé, és kinyitotta a mappát annál az oldalnál, ahol az ajánlások szerepeltek.
– Itt van felsorolva. Répa, sütőtök, zeller, petrezselyemgyökér. A zöldje nem gond. Tavasszal a nyírfapollenre is figyelni kell, de az nem étel.
– Zellert nem szoktam tenni bele. Petrezselymet viszont igen, levesbe.
– A gyökér a gond. A zöld levele mehet.
Erzsébet felírta. Lassan, nagy, jól olvasható betűkkel, mintha krétával írna a táblára.
– Andrea.
– Igen?
– Nem kérdeztelek meg. Eldöntöttem helyetted. Ez hiba volt.
Nem mondta ki azt, hogy bocsánat. Az olyan nők, mint ő, nem szavakkal kérnek elnézést. Hanem átrendezik az órarendet.
Katalin délután négykor indult haza. Az előszobában felhúzta a kabátját, megkötötte a sálját. Az anyja ott állt mellette.
– Anya, akkor megyek.
– Menj csak. Köszönöm, hogy eljöttél.
Katalin még egyszer a konyha felé pillantott. Erzsébet kirakta az új heti menüt. Mellette külön lapon ott függött Nóra allergénlistája, nagy, határozott betűkkel átmásolva. A papírt egy napraforgó alakú mágnes tartotta a régi menü mellett.
A hűtő alsó polcán továbbra is Andrea dobozai álltak. Mindegyiken filces felirat. Ahogy mindig.
Csakhogy mellettük megjelent egy új edény is. Jelölés nélkül. Borscs volt benne. Répa nélkül.
Katalin akkor vette észre, amikor indulás előtt vizet akart tölteni magának. Leemelte a fedőt. A leves sűrű volt, céklás, a tetején egy kanál tejföl fehérlett. Répának nyoma sem volt benne. Egyetlen narancssárga karika sem úszott a felszínén.
Visszatette a fedőt, és óvatosan a helyére tolta az edényt. Nem mondott semmit.
A vonaton Katalin az ablak mellé ült. A februári határ szürkén és üresen suhant el mellette, itt-ott csupasz fák álltak a földek szélén. A távolban sötétlett egy kis erdősáv, fölötte varjak köröztek. A kocsi félig üres volt. A folyosó túloldalán egy idős férfi szundikált, fejét összetekert újságra hajtva. Hátul valahol egy nő mesét olvasott fel egy gyereknek, és néhány foszlány eljutott Katalinig: „…és akkor megértette, hogy…”
Katalin Andreára gondolt. Arra, ahogy vasárnaponként a konyhában áll. Az egyetlen szabadnapján, amikor más, vele egykorú nők tízig alszanak, lassan isszák a kávét, vagy a telefonjukat görgetik. Ő pedig zöldséget aprít, alaplevet főz, dobozokat címkéz fel azzal a filccel, amelyet a kabátzsebében hord, a mentős papírokhoz használt toll mellett.
Katalin elővette a telefonját, és megnyitotta a beszélgetést az öccsével.
„Gábor, te tudod, hogy Andrea minden vasárnap főz neked alaplevet?”
A válasz alig egy perc múlva megérkezett.
„Persze, hogy tudom. Négy éve csinálja. Miért?”
„Semmi. Csak meg akartam bizonyosodni róla.”
Eltette a mobilt, aztán lehunyta a szemét.
Néha éppen a család legcsendesebb tagjai viszik a legtöbbet a hátukon. És rendszerint őket hibáztatják először, mert nem kürtölik világgá, mi mindent tesznek. Csak fogják a filctollat, apró betűkkel feliratozzák a dobozokat, és beteszik őket az alsó polcra.
Oda, ahová senki sem néz.