– Külön eszik, ráadásul szinte tüntetően. Mintha nem is tartozna közénk – szorította Erzsébet a telefont a füléhez, és önkéntelenül lehalkította a hangját, noha rajta kívül senki sem volt a lakásban. – Gyere el, Katalin. A saját szemeddel fogod látni.
A harminchat éves Katalin Mészáros, a Fővárosi Számvevőszék vezető auditora, némán hallgatta az anyját, közben gépiesen egyenesre igazította az íróasztalán heverő jelentésköteget. Csütörtök volt, délután négy óra. Az iroda ablaka mögött nyirkos februári köd ült a városon, a Duna-parti lámpák pedig már kigyulladtak.
– Anya, mit jelent az, hogy tüntetően?
– Pontosan azt, amit mondok. Leülünk az asztalhoz, ő sehol. Mi eszünk, ő eltűnik valahová. Aztán később besurran a konyhába, előveszi a saját dobozait, és magában eszik. Mint egy idegen. Gábor hallgat. A gyerekek már megszokták. De én anya vagyok, nekem ez fáj.
Katalin jól ismerte ezt a hangsúlyt. Erzsébet ilyenkor nem egyszerűen panaszkodott, hanem ítéletet hirdetett. És elvárta, hogy a lánya végre is hajtsa.
– Szombaton megyek – mondta Katalin. – Megnézem, mi történik ott.
Letette a telefont, majd hátradőlt a székében. Andrea, a bátyja felesége. Huszonkilenc éves. Mentőápolóként dolgozik a győri mentőállomáson. Két gyerekük van: az ötéves Benedek és a hároméves Nóra. Az anyóssal élnek együtt egy háromszobás lakásban, a Vörösmarty utcában; István halála után soha nem költöztek külön.
Katalin fél éve nem találkozott Andreával. Utoljára Nóra születésnapján látta. Akkor Andrea kimerültnek tűnt: sápadt arc, sötét karikák a szeme alatt, folyton mozgó kéz. Pakolt, terített, hordta az ételeket, rendezgetett. Mégis ott ült mindenkivel az asztalnál. Mosolygott is.
Mi változhatott fél év alatt?
Erzsébet, hatvanegy éves, egykor a tizenhetes iskola igazgatóhelyettese, három éve ment nyugdíjba. A férje, István, ötvennyolc évesen kapott agyvérzést. A lakást a fiukra hagyta; így beszélték meg még életében, szóban, végrendelet nélkül. Katalin nem vitázott ezen. Régóta Budapesten élt, megvolt a maga garzonja, meg a saját külön élete.
Gábor művezetőként dolgozott egy győri gumigyárban, váltott műszakban: két nappal, két szabadnap, aztán két éjszaka. Körülbelül 188 000 forintot keresett. Andrea a mentőknél nagyjából 156 000 forintot vitt haza. Ez együtt 344 000 forint öt emberre. Erzsébet nyugdíja 85 200 forint volt, ebből 60 000-et adott be a közös étkezésre, a maradék gyógyszerekre és apróságokra ment. A lakáson nem volt hitel, de a felújítás a kilencvenes éveket idézte: sárgás tapéta, mintás linóleum, öntöttvas radiátorok, amelyek télen úgy fűtöttek, hogy bepárásodtak az ablakok. A fürdőben csöpögött a csap, Gábor pedig már második hónapja ígérte, hogy megjavítja. A gyerekszobában emeletes ágy állt, Andrea vette használtan 16 000 forintért. Egy szombat estén, amikor a gyerekek már aludtak, ő maga festette fehérre.
Erzsébet úgy hitte, az ő dolga egyben tartani a családot. Az ebédnek pontos ideje volt: délután egy óra, egy perccel sem később. A vacsora hétkor kezdődött. Mindennap főzött: levest, fasírtot, kását, kompótot. Minden olyan volt, mint egy régi iskolai menzán. A heti menüt előre megírta egy kék fedelű füzetbe, majd napraforgó alakú mágnessel kitűzte a hűtőre.
Andrea azonban nem illett bele ebbe a rendszerbe.
Nem azért, mert nem akart. Egyszerűen a munkarendje miatt. Hol reggel hatkor kezdett, hol délután kettőkor, máskor este tízkor. A mentőállomáson dolgozni nem olyan, mint irodában ülni. Tizenkét órát volt talpon, néha tizenhatot is, ha egy kolléga megbetegedett, és be kellett ugrani helyette. A riasztások között volt infarktus, baleset, részeg verekedés. A mentőautóban senkit sem érdekelt, mikor van hivatalosan ebédidő.
Amikor Andrea éjszakai műszak után hazaért, a család már reggelizett. Átöltözött, megnézte a gyerekeket, óvoda előtt megpuszilta Benedeket, Nórát lefektette délelőtti alvásra, ha Erzsébet nem vitte ki sétálni. Csak ezután evett. Csendben. A konyhában. Egyedül.
Nem dacból. Nem sértésből. Egyszerűen így jött ki.
Erzsébet viszont mást látott benne. Elutasítást. Megvetést. Kihívást.
Szombaton Katalin a reggeli vonattal érkezett Budapestről. Tíz óra húsz volt. Az anyja a küszöbnél várta, otthoni köntösben és papucsban, azzal az arckifejezéssel, amelyet Katalin magában csak „igazgatóhelyettes üzemmódnak” nevezett: összeszorított száj, kissé felszegett áll, mell előtt keresztbe font kar.
– Gyere be. Épp teszem fel az ebédet.
A lakásban főtt krumpli és pirított hagyma szaga terjengett. A konyhában leves bugyogott. A szobából rajzfilmhangok szűrődtek ki, vékonyak és vidámak. Gábor műszakban volt, hatra ígérkezett haza. A gyerekek a szobában ültek: Nóra harisnyában és mesefigurás pólóban kockákból épített tornyot, Benedek pedig gyurmából formált valamit, ami leginkább tankra hasonlított.
Katalin végigment a folyosón. Benézett a fürdőszobába is: a kifeszített zsinóron gyerekruhák száradtak.