Alatta pedig a dátum szerepelt: a mai.
Péter előbb a vásznat nézte, majd Eszterre emelte a tekintetét. Mintha az elméje, amely évek óta csak önmaga körül forgott, most nehézkesen mégis működésbe lendült volna. Darabonként illesztette össze azt, amit addig nem akart látni. Ráismert azokra a vonalakra, amelyeket a házasságuk elején még lekezelő mosollyal „kedves kis firkáknak” titulált. Ráismert arra a kézre, arra a kompozícióra, arra a különös, nyugtalanító erőre, amelyről most már az egész internet beszélt. És végül ráismert a névre is.
– Ez… te lennél? – préselte ki magából alig hallhatóan. – A „Madárszó”… az te vagy?
– Igen – válaszolta Eszter minden díszítés nélkül. – Én vagyok. Az a tyúk, amelyik végül mégis kiköltötte a saját aranytojását. Csakhogy ez a tojás nem a te kezedbe való.
Péter tovább bámulta. Az ajka meg-megrándult, mintha mondani akarna valamit, de egyetlen ép mondat sem jutott ki rajta. Az arcán egymást váltotta a düh, a megalázottság, a hitetlenkedés és az a csípős, késve érkező szégyen, amely elől már nem lehetett elbújni. Szégyellte magát, mert ő, aki mindig olyan fölényesen hitte, hogy mindenkit átlát, a saját feleségéből semmit sem vett észre. Mert az a nő, akit évekig gúnyból tyúknak nevezett, csendben túljárt az eszén. Mert miközben ő még mindig a földbe akarta döngölni, mások már ünnepelték.
– Te… ezekkel a rajzokkal rajtam nevettél? Engem aláztál meg bennük? – kérdezte rekedten.
– Nem – felelte Eszter nyugodtan, és a hangjában nem volt bosszúvágy. – Nem téged akartalak megalázni. Magamat próbáltam megmenteni. Téged csak végre olyannak láttalak, amilyen vagy. És hagytam, hogy mások is észrevegyék ugyanazt.
Azzal hátat fordított neki, és felvette a székről a kopott táskáját. Nem kapkodott; minden mozdulata előre eldöntött, végleges és könnyű volt. A táska már készen állt, mintha régóta csak erre a pillanatra várt volna.
– Elmegyek, Péter. A válóperes iratokat jövő héten megkapod az ügyvédemtől. Ne keress, ne könyörögj, és főleg ne próbáld visszafordítani ezt az egészet. Nincs benned sem elég erő, sem elég értelem hozzá. A kis tyúkocskád kirepült.
Az ajtó felé indult. Péter azonban egy tapodtat sem mozdult. Mintha a képen ülő sólyomtojó pillantása odaszögezte volna a nappali közepére.
– Várj! – szakadt ki belőle hirtelen.
A hangja most először nem parancsoló volt, nem gúnyos, nem dühödt. Nyers, ösztönös rémület csengett benne. Annak a férfinak a félelme, aki egyszerre megérti, hogy mindjárt egyedül marad. Hogy az üresség, amelytől reszket, nem kívülről érkezett, hanem ő maga építette fel évek alatt.
– Hová mennél? – kiáltotta utána. – Hiszen mi család vagyunk! Huszonhárom év, Eszter! Huszonhárom év!
Eszter a küszöbnél megállt. Lassan visszanézett rá. Látta, milyen összerogyottnak tűnik most: görnyedt vállakkal, elmosódott arccal, minden korábbi, erőltetett magabiztosságától megfosztva. Mintha a saját nagyságáról szőtt hazugság egyszerre omlott volna le róla.
– Huszonhárom évig voltam a tyúkod – mondta szinte suttogva. – Most próbálj meg te utánam repülni. Ha képes vagy rá.
Kilépett, és maga mögött csendesen behúzta az ajtót. Nem csapta be, nem hagyott maga után dühös zajt. Odakint hűvös, tiszta este fogadta. Eszter felemelte az arcát az ég felé; az első csillagok már halványan világítottak a magasban. Mély levegőt vett. A levegőben út szaga volt, szabadságé, ismeretlen távlatoké. Nem vezetett még sehová biztosan, és éppen ettől tűnt szebbnek minden régi, megszokott helynél.
Péter a nappali közepén maradt. Előbb a bezárt ajtót nézte, aztán lassan visszafordult a festményhez. A vászonról a hatalmas sólyomtojó rideg, közömbös felsőbbséggel figyelte. A madár kemény szemében Péter mintha a saját ítéletét olvasta volna ki. Térdei megremegtek, majd lassan lecsúszott a padlóra. Ott térdelt, összetörve, és valami halk, torz, kotkodácsolásra emlékeztető hang tört fel belőle. Nem gúnyból már, hanem félelemből. Abból a későn érkező felismerésből, hogy minden sértése, minden kicsinyes nevetése végül visszafordult ellene.
Azt hitte, ő zárt kalitkába egy madarat. Valójában saját hiúságának és kegyetlenségének rácsai közé szorította be magát. A madár pedig, amelyet rabnak képzelt, most kitárta a szárnyát, és eltűnt. Őt pedig hátrahagyta azzal, amitől a legjobban rettegett: saját magával.
Odakint Eszter határozott, gyors léptekkel haladt tovább. A kabátja zsebében ott lapult egy kicsi bérelt lakás kulcsa, amelyet a „Madárszó” első bevételeiből vett ki, valamint a reggeli vonatjegy Budapestre, a kiadókkal megbeszélt találkozókra. Könnyűnek érezte a testét, mintha minden lépéssel hullana le róla egy régi lánc.
Többé nem volt tyúk. Alkotó volt. Művész. Sólyomtojó.
És az igazi repülése csak most kezdődött.