Péter közben fel sem emelte rá a szemét. Így azt sem vehette észre, ahogy Eszter szája egyetlen feszes, sápadt vonallá keményedik. Azt sem látta, hogy a nő pillantásában ugyanaz a parázs lobban fel, amely ott izzott azon a rajzon is, a sólyomtojásban.
Később, már a telefonját nyomkodva, félvállról odavetette:
– Ja, nézd csak… valamelyik idióta odafirkantott egy madarat, és mindenki meg van őrülve érte. Ilyen könnyű pénzt én is elfogadnék. Összekenni pár papírt, aztán csak csorog a lé. Te meg, tyúk, még egy aranytojást sem tudsz összehozni.
Eszter nem felelt. A mosogatónál állt, a víz csorgott a kezére, ő pedig pontosan tudta, hogy Péter abban a pillanatban nyomott egy kedvelést a „Madárszó” új bejegyzésére. A helyzet iróniája olyan édesen marta a nyelvét, mint a túl sűrű méz.
A valódi fordulat két hónappal később érkezett meg. A „Madárszó” egyik képe — egy óriási bagoly, amely magasból, mozdulatlan fölénnyel nézett le egy parányi, felfújt alakra, alatta a szöveggel: „A bagoly azért bölcs, mert tud hallgatni. Az ember azért látszik ostobának, mert folyton beszél” — futótűzként terjedt szét az interneten. Üzenetek, felkérések, ajánlatok érkeztek egymás után. Köztük volt egy kisebb, de szakmai körökben ismert kiadó levele is, amely művészeti albumok megjelentetésével foglalkozott.
Eszter éjjelente válaszolt, akkor, amikor Péter már hortyogott. Óvatosan, soronként tárgyalt, végül elfogadott egy előleget, amely háromszor nagyobb volt, mint a férfi legutóbbi „keresete”. Amikor az összeg megjelent a titokban tartott kártyáján, sokáig csak ült a telefon fényében, és a számokat nézte. Úgy érezte, mintha valami széles, erős szárny bontakozna ki benne. Nem tyúkszárny. Hanem sasé.
Ekkor tudta, hogy elérkezett a második lépés ideje.
Megrendelte nyomdából a legerősebb munkáját, azt a képet, amely mindent elindított: a sólyomtojást. Nagy méretben kérte, vastag, minőségi vászonra. A futár akkor csengetett, amikor Péter nem volt otthon. Eszter átvette a hengert, bevitte a szobába, és a feltekert vásznat mélyen a szekrény mögé rejtette.
Péntek este Péter szokásosnál is sötétebb arccal tért haza. Egy újabb „nagy dobás” dőlt romba körülötte.
– Ebből elég! – üvöltötte, és a táskáját úgy hajította a sarokba, mintha az tehetne mindenről. – Elegem van ebből az egész nyomorult életből! Se fény, se kilátás, se normális ember! Csupa vesztes vesz körül!
Eszter a megterített asztal mellett állt. Nem rezzent össze. Nem kapkodott. Csak nézte őt, egészen nyugodtan.
– És ha nem azokkal van a baj, akik körülötted vannak? – kérdezte csendesen.
Péter lassan felé fordult. A szeme keskeny réssé húzódott.
– Tessék? Mit makogsz, te tyúk?
A szó úgy vágott végig a levegőn, mint egy ostorcsapás. Csakhogy most már nem sebet ejtett rajta. Inkább pont azt adta meg, amire szüksége volt: az utolsó taszítást.
– Azt mondtam – felelte Eszter, és a saját hangja most tisztán, erősen csengett, szinte idegenül a fülének –, hogy talán nem mindenki más a hibás. Talán te vagy az a vesztes, aki lefelé húz mindent és mindenkit, aki csak a közeledbe kerül.
Péter mozdulatlanná dermedt. A nyaka, az arca lassan bíborszínűre váltott.
– Te… teljesen megőrültél? Vagy hirtelen sok lettél magadnak? Én itt megszakadok, te pedig…
– Te nem szakadsz meg – vágott közbe Eszter.
A férfi döbbenten tátva hagyta a száját. Ilyen még nem történt: Eszter soha nem szakította félbe.
– Te engem törsz meg – folytatta a nő. – Huszonhárom éve. De tudod, Péter, a tyúkok nem olyan ostobák, mint hiszed. Szívós állatok. Kitartanak. Figyelnek. És ha túl sokáig tapossák őket, egyszer csak nem tyúkként állnak fel többé.
Megfordult, odalépett a szekrényhez, és előhúzta a gondosan elrejtett hengert. Lassan, szinte ünnepélyesen bontotta ki előtte a vásznat.
A képről a sólyomtojó egyenesen Péterre szegezte a tekintetét. Nem egyszerűen élesen nézett: mintha mindenen átlátott volna. Látta a férfi kicsinységét, a gyávaságát, a folyamatos mentegetőzéseit, az egész életén végighúzódó üres önigazolást. A vászon sarkában pedig nem a „Madárszó” név állt, hanem az az aláírás, amelyet Eszter valaha még önmaga elől is elrejtett: „Eszter”.