Eszter megvárta, amíg az autó motorzaja lassan beleveszik az utca távoli morajába. Csak akkor mozdult. Lesietett a garázsba, abba a régi, túlzsúfolt kis helyiségbe, amelyet Péter mindig a saját felségterületének tekintett. Dobozok, rozsdás szerszámok, törött polcok és haszontalan kacatok között kezdett kutatni, míg végül a limlom alól előkerült az, amiért jött: egy megkopott láda az egyetemi éveiből.
Benne mappák hevertek, régi rajzlapok, tus, ecsetek, néhány megsárgult vázlat. Legalul pedig ott lapult egy vastag, kemény papírú skiccfüzet.
Felvitte a konyhába, és gondosan sorba rendezte maga előtt mindazt, amit talált. Az ujjai reszkettek. Ezek a kezek hosszú évek óta csak azt tették, amit muszáj volt: mostak, főztek, töröltek, pakoltak, takarítottak. Most azonban valami egészen más várta őket.
Kinyitotta a füzetet az első tiszta lapnál, ceruzát vett a kezébe, és meghúzta az első vonalat. Girbegurba lett, bizonytalan, mintha maga is félt volna megszületni. Aztán jött a következő. Majd még egy. Egy óra sem telt el, és a papíron már egy sötét, méltóságteljes madár nézett vissza rá: szúrós szemmel, éles csőrrel, nyugtalanító tartással. Nem házi szárnyas volt. Nem tyúk. Sólyomtojó.
Attól a pillanattól kezdve a munka magával ragadta. Nem jutott eszébe enni, észre sem vette, ha csörgött a telefon. Egyik madár követte a másikat: héják, sasok, ragadozók, királyi tartású, szabad és veszélyes teremtmények. Mindegyik mellé rövid mondatot írt, mintha a szavak maguktól törnének elő belőle: „A keselyűt nem érdekli, hogy a zsákmány egyszer még élt.” „A sólyom nem rikácsol. Csöndben figyel, és kivár.” „A fészket két kéz rakja össze. Lerombolni egy is elég.”
A második nap estére a füzet betelt. Eszter lehunyta a szemét, majd lassan becsukta. Olyan fáradtság ült a tagjaiban, amelyre már alig emlékezett: nem a robotolás tompa kimerültsége volt ez, hanem az alkotás utáni különös, tiszta üresség. Mégis tudta, hogy ez csupán a kezdet.
Elővette a régi laptopot, új e-mail címet készített, majd létrehozott egy közösségi oldalas profilt is. Saját fényképet nem tett ki. Profilképnek a sólyomszem beszkennelt rajzát választotta. A név mezőbe ezt írta: „Madárszó”. Ezután feltöltötte az első képet, alá a rövid mondattal. Másnap a következőt. Aztán naponta egyet.
Eleinte úgy tűnt, senki sem veszi észre. Aztán megjelent az első kedvelés. Majd még egy. Jöttek az első követők, többnyire nők. Valaki azt írta: „Mintha a volt férjemről szólna.” Egy másik kommentben ez állt: „Honnan tudtad ilyen pontosan?” A harmadik csak ennyit írt: „Köszönöm, hogy kimondod helyettünk.” Eszter nem válaszolt. Nem magyarázkodott, nem beszélgetett. Csak közzétette a rajzokat, mindegyik alatt a saját, metsző mondatával. A hallgatása még erősebbé tette a jelenlétét.
Egy hét elteltével a „Madárszót” már több száz ember követte.
Akkor Péter hazatért. Gyűrött volt, ingerlékeny, és sör, idegen parfüm meg kudarc szaga lengte körül. A nagy „befektetői” út láthatóan semmit sem hozott.
– Na, kis tyúkocskám, túlélted nélkülem? – kérdezte odavetve, miközben végignyúlt a kanapén.
– Igen, minden rendben volt – mondta Eszter halkan, és letette elé a levest.
Látta, ahogy Péter ugyanazzal a megszokott fölénnyel méri végig, mint mindig. A férfi azonban nem vette észre, hogy a tekintetében már valami megváltozott. Valami hideg, mély és kemény ült benne, akár a kő.
A „Madárszó” közben tovább nőtt. Egyre több üzenet érkezett. Voltak, akik nyomatokat akartak vásárolni, mások női blogokkal való együttműködést ajánlottak. Eszter csendben mérlegelt, majd beszkenneltette és nyomdába küldte a munkáit. Hamarosan megérkezett az első pénz. Nem volt nagy összeg, de az övé volt. Külön, titkos bankkártyára tette. A saját menekülésének kártyájára.
Egy este Péter vacsora közben ismét arról szónokolt, milyen zseniális ötlete van, amely végre kirángatja őket „ebből az egérlyukból”. Eszter sokáig hallgatta, aztán egészen halkan megkérdezte:
– Péter, emlékszel még, hogy régen rajzolni szerettem volna?
A férfi felröhögött, közben letört egy darab kenyeret.
– Rajzolni? Ne viccelj már. Az nem valódi munka. Te mindig is józan nő voltál, tyúkocskám. Álmodozni lehet, de a kenyérhez valami kézzelfoghatóbb kell, mint az akvarellek.