Ki nézne rád egy ilyen tyúkra, mint te? – csipkelődött a férje, és fogalma sem volt róla, hogy a sértése hamarosan visszatalál hozzá…
Eszter a tűzhely előtt állt. A serpenyőben sercegő csirkefasírtokat éppen a másik oldalukra fordította, amikor Péter belökte a konyhaajtót. A kulcscsomóját nagy csattanással az asztalra hajította, mire az asszony önkéntelenül megrándult.
– Már megint ez az unalmas vacsora? – húzta el a száját, miközben a fasírtokra bökött a tekintetével. – Egész nap robotolok, és még egy normális étel sem vár itthon.
Eszter nem válaszolt. Egy fasírtot óvatosan a tányérra tett, mellékanalazta a krumplipürét. A mozdulatai nyugodtnak látszottak, csak belül szorult össze benne valami kemény, fájó csomóvá. Huszonhárom éve éltek együtt. Huszonhárom év tele ilyen pillantásokkal, odavetett megjegyzésekkel és azzal a lassan belé ivódott érzéssel, hogy ő valami elhibázott szerzemény: már nem öröm ránézni, de kidobni még kényelmetlen volna.
– Holnap főzök mást – mondta csendesen, és elé tolta a tányért.
– Holnap, persze… mindig csak holnap – Péter letört egy darabot a fasírtból, majd a villájával szétmaszatolta a pürét. – Te csak ígérgetni tudsz. Pont, mint egy tyúk. Kotkodácsolsz eleget, de aranytojást azt nem tojsz.
A szó ott lebegett köztük, szúrósan és túlságosan is ismerősen. Tyúk. Az utóbbi években ez lett Péter kedvenc gúnyneve rá. Buta, riadt kis jószág, aki nem cselekszik, csak kapirgál és kotyog. Még a barátai előtt is így becézte, nevetve: „Az én kis tyúkocskám, mindent szépen összeszedeget magának.” A többiek vele nevettek, Eszter pedig égett arccal erőltetett magára mosolyt, mintha ő is tréfának hallaná.
Péter megette, amit elé tettek, aztán félrelökte a tányért.
– Na, én leülök a tévé elé. Te meg rakj itt rendet.
Kiment a konyhából, maga után húzva az olcsó arcszesz szúrós szagát és azt a nehéz, fojtogató csendet, amelyet mindig maga mögött hagyott. Eszter megnyitotta a csapot, és nekilátott elmosogatni. A meleg víz végigfolyt az ujjain, ő pedig az ablak sötét üvegén át a kinti udvart figyelte. Valahol mélyen még élt benne az a régi Eszter, aki valaha illusztrátornak készült. Aki hangosan, felszabadultan tudott nevetni. Aki elhitte, hogy ez a magabiztos, tüzes tekintetű, jóképű férfi lesz majd az ő nagy szerelme, az ő végzete.
Végzet. Lassan megtörölte a kezét. A hűtő ajtaján mágnes fogta a villanyszámlát, rajta ismét ott virított a piros figyelmeztetés. Péter fél éve csak hébe-hóba dolgozott, a pénz pedig elfolyt a kétes ismerősökkel kitalált „nagy lehetőségekre” meg „biztos befektetésekre”.
Ő viszont, a lenézett „tyúk”, némán árulta az internetes piactéren a régi holmijaikat, esténként pedig megrendelésre hímzett, hogy legyen miből kifizetni a rezsit és megvenni az ételt. Péter szemében mégsem számított semmit, amit tett.
Tyúk.
Eszter a konyhaszekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját. A gabonafélékkel teli üvegek között megbújt egy apró, jelentéktelennek tűnő befőttesüveg: házi, csípős paprikakrém, amelyet a nagynénje hozott neki egyszer Dalmáciából. Vadul piroslott, és olyan erős volt, hogy egy késhegynyi is lángra lobbantotta az ember száját. Eszter a kezébe vette az üveget, tenyerén megérezte a hideg üveg sima felületét.
És akkor, váratlanul, mégis dermesztő tisztasággal, összeállt benne valami. Nem indulatos ötlet volt, nem pillanatnyi düh szülte. Inkább hűvös, pontos és megfontolt elhatározás, amely úgy csillant meg a gondolatai között, akár egy frissen élezett kés pengéje.
Elmosolyodott. Hónapok óta először volt valódi ez a mosoly. És már nyoma sem volt benne engedelmességnek.
Másnap Péter bejelentette, hogy három napra átmegy a szomszéd városba, mert „fontos megbeszélése lesz a befektetőkkel”. Eszter csak bólintott, majd szó nélkül segített neki összerakni a bőröndjét.
– Aztán ne kezdj el kotkodácsolni, hogy kevés pénzt hagyok itthon – vetette oda búcsúzáskor. – Ha sikerül az üzlet, végre jó világunk lesz.
Az ajtó becsapódott.