Sokáig állt a mosdónál, indokolatlan alapossággal szappanozta a kezét, aztán még gondosabban törölgette a törülközőbe. Látszott rajta, hogy közben rendezi magában a gondolatait. Nem volt nehéz kitalálni: az édesanyja időközben már elvégezte a maga háttérben futó tájékoztató hadműveletét.
— Dóra… esetleg mégis beengedhetnénk Erika nénit? — kezdte óvatosan, miközben leült vacsorázni. — Anya nagyon kért rá. Azt mondja, segíteni kell az embereken. Jó cselekedet lenne, csak egy hónapról van szó. Csendes asszony, nem fog zavarni senkit.
Megálltam az előszobában, és ránéztem.
— Gábor — tettem a kezem a szék támlájára. — A te anyád megkapja a jóságos megmentő dicsőségét. Én megkapom a főzést, a mosást és egy idegen nőt a saját hálószobámban. Te pedig kapsz egy hónapot a besüppedt kanapén, plusz fuvarozhatod őt, ahová csak Mária megígérte neki. Ez még mindig olyan szépen hangzik, mint egy önzetlen jó tett?
Gábor kezében megállt a villa. Úgy tűnt, most kezdte igazán felfogni, mekkora vihar közeledik felénk. A tekintete lassan az dolgozószoba felé vándorolt, ahol a régi vendégkanapé állt; az a példány, amelynek középső rugója különös pontossággal tudott az ember bordái közé fúródni.
— Várj csak… ő a mi ágyunkban aludna?
— Pontosan. A mi matracunkon. Te pedig hordod majd orvoshoz, piacra, meg ahová még kell, mert anyád ezt is készségesen megígérte helyettünk.
— Most azonnal felhívom anyát — tolta félre határozottan a tányérját.
— Felesleges — mosolyodtam el, miközben teát töltöttem magamnak. — Jöjjön csak.
Szombat reggel a békés hétvégi hangulatot különös kaparászás törte meg. Valaki makacsul próbált kulcsot dugni a zárba, majd elfordítani. A megoldás egyszerű volt: nem cseréltem zárat, és bútorokkal sem torlaszoltam el az ajtót. Mindössze belülről ráhúztam az éjszakai reteszt. Azzal kívülről egyetlen kulcs sem boldogult.
Nagyjából öt perc eredménytelen matatás után a hívatlan vendég rátapadt a csengőre. Hosszan, követelőzően, sértődött méltatlankodással.
Kényelmes tempóban odasétáltam, félrehúztam a reteszt, és kitártam az ajtót.
A küszöbön Erika állt teljes nagyságában. Mellette három termetes bőrönd tornyosult, egy óriási kockás táska terpeszkedett, és valami megmagyarázhatatlan okból egy hatalmas, szétágazó fikusz is ott díszelgett kerámiacserépben. Anyám legjobb barátnője úgy festett, mint egy száműzött özvegy császárné, akinek tévedésből nem elég kényelmes hintót küldtek.
— Jó napot, Dóra — szólalt meg szárazon, a betolakodásért a legkisebb bocsánatkérés nélkül. — Mi van maguknál ezzel a zárral? Mária adott kulcsot, de nem fordul el. Vigye be a bőröndöket, nehezek, nekem nem szabad súlyt emelnem.