– Ez igaz?
Erika arca egyetlen pillanat alatt kifehéredett.
– Máriácskám, félreértetted… a nagymama csak jót akart…
– Én nem akarok falura menni! – Mária hangja már majdnem sikoltásba csapott. – Nem akarok veletek élni! Ti mindig csak szidtok! Anna vitt logopédushoz! Anna ült le velem tanulni! Anna vitt moziba, ő vett nekem könyveket! Ti apával meg folyton azt hajtogattátok, hogy hálásnak kell lennem, meg hogy „nem is vagyok a véretek”!
A szoba megdermedt. Olyan csend lett, hogy a falióra ketyegése is élesen hasított a levegőbe.
– Mária… – András úgy nézett ki, mintha arcul ütötték volna.
– Mindent hallottam, apa. Nem vagyok kicsi. És nem vagyok ostoba. Nem megyek falura.
Azzal zokogásban tört ki, és kirohant a konyhából.
Erika lassan felállt. Az arca eltorzult a dühtől.
– Te voltál – szegezte rám az ujját. – Te fordítottad a gyereket a saját családja ellen.
– Menjen ki a lakásomból – mondtam halkan.
– Tessék?
– Jól hallotta. Ez az én otthonom. Az én lakásom. Önnek itt semmi joga nincs. Távozzon azonnal, különben rendőrt hívok.
Erika tátogott, mintha nem jutna levegőhöz. Aztán Andrásra kapta a tekintetét.
– Mondd meg neki! Mondd meg ennek a nőnek, hogy nem dobhatja ki az anyádat!
András nem felelt. Az asztalt bámulta, és láttam, hogy remeg a keze.
– András! – csattant fel az anyja.
– Anya – szólalt meg végül, anélkül hogy felnézett volna. – Menj el.
– Mi?!
– Menj el. Kérlek.
Ekkor emelte rám a szemét, és abban a pillantásban nem volt sem bűnbánat, sem harag. Csak üresség. Az a fajta üresség, ami akkor marad az emberben, amikor hirtelen összeomlik benne minden, amiben addig hitt. Azt képzelte, ő a történet főszereplője, és most rá kellett döbbennie, hogy legfeljebb statiszta volt benne.
Erika felkapta a táskáját.
– Hát akkor pusztuljatok – köpte oda. – Mind a ketten. Te pedig, András, egy rongy vagy. Nem férfi, csak egy rongy. Apádnak igaza volt, belőled soha nem lesz rendes ember. Te meg – fordult felém –, még meg fogod siratni ezt. Eszedbe jutok én még.
– Az ajtót kívülről csukja be.
Úgy vágta be maga mögött, hogy beleremegtek az ablaküvegek.
Andrással kettesben maradtunk.
Ott ült az asztalnál, előreesett vállakkal. A keze az ölében pihent, ujjai görcsösen egymásba kapaszkodtak. Néztem őt, és próbáltam valami részvétfélét találni magamban.
Nem sikerült.
– Miért kellett ezt így csinálnod? – kérdezte rekedten. – Miért nem mondtad el rögtön?
– És te miért nem mondtad el? Miért nem jöttél oda hozzám, hogy elmondd, mi bánt? Miért az anyáddal beszélted meg, nem velem?
Hallgatott.
– Mindent odaadtam volna neked, András. Mindent, amim van. Ha csak egyszer odajössz, és azt mondod: „Anna, haszontalannak érzem magam, szeretnék részt venni az üzletben, adj egy esélyt.” Megadtam volna. De te nem kérni akartál. Elvenni akartál. Megszerezni. Mert kérni annyi lett volna, mint elismerni, hogy én döntök. Ezt pedig nem bírtad elviselni. A büszkeséged nem engedte. Vagy amit te büszkeségnek nevezel.
– Te ezt nem érted…
– Dehogynem értem. Az anyád gyerekkorodban ütött és megalázott. Az apád verte az anyádat. Olyan házban nőttél fel, ahol az erőszak volt a nyelv, amit mindenki beszélt. Ezért azt hiszed, egy kapcsolat mindig hatalmi harc. Vagy te vagy felül, vagy rajtad taposnak. Középút nincs. Pedig van, András. Úgy hívják: társas viszony. Egyenrangúság. Csakhogy te még akkor sem ismernéd fel, ha fejbe vágna.
Felálltam.
– Ma mész el, vagy holnap?
Rám nézett.
– Kidobsz?
– Igen.
– És Mária? Márk?
– Márk velem marad. Mária pedig maga fogja eldönteni, kivel akar élni. Tizenhárom éves, a bíróság figyelembe veszi a véleményét. Ezt te is pontosan tudod.
– Nem adom a gyerekeket.
– Ezt nem te döntöd el.
Felugrott. Az arca eltorzult.
– Nem törölhetsz ki csak úgy az életedből.
– De. Te már megtetted helyettem. Én csak aláírom a végén.
Hosszan nézett rám. A tekintetében ott kavargott a gyűlölet, a félelem, a sértettség és a megalázott hiúság. Szeretet viszont nem volt benne. Talán soha nem is volt.
– Összepakolok – mondta végül.
– Tedd azt.
Kiment a konyhából. Én az ablakhoz léptem, és a lassan sötétedő várost néztem, miközben hallgattam, ahogy járkál a lakásban. Szekrényajtók nyíltak és csapódtak, valami tompán puffant egy táskában, cipzár sercegett. Fél óra múlva megjelent a konyhaajtóban, kezében egy bőrönddel.
– Elvihetem Máriát hétvégente?
– Ha ő is akarja.
Bólintott, de nem indult el azonnal. Toporgott még egy kicsit.
– Én tényleg azt hittem, így mindenkinek jobb lesz.
Nem válaszoltam. Elindult az előszoba felé, aztán az ajtónál megtorpant.
– Ég veled.
– Várj.
Megfordult. Kihúztam az egyik fiókot, elővettem egy borítékot, és felé nyújtottam.
– Ebben vannak a jegyek Debrecenig. Meg a kulcsok a Csapó utcai garzonhoz. A nevedre írattam. Van benne kétszázezer forint készpénz is.
Úgy nézte a borítékot, mintha veszélyes tárgy lenne.
– Miért?
– Mert nem akarom, hogy a lányod egy nincstelen apát lásson benned. És azt sem akarom, hogy a fiam szégyellje a vezetéknevedet. Nem fosztalak meg mindentől, András. Csak magadra hagylak. Az anyáddal. Meg azzal az ürességgel, amit te magad építettél fel magad köré. Ez rosszabb lesz, mint a szegénység. Tanulj meg együtt élni vele.
Elvette a borítékot. Reszketett a keze.
– Kegyetlen vagy – mondta. – Mindig is az voltál.
– Nem. Csak abbahagytam, hogy puha legyek.
Elment. Az ajtó halkan kattant mögötte.
Egy percig mozdulatlanul álltam, és a csendre figyeltem. Aztán bementem Mária szobájába. Az ágyán feküdt, arcát a párnába fúrta. Leültem mellé, és finoman végigsimítottam a haján.
– Elment?
– Igen.
– Sírtál?
– Nem.
– Én sem fogok.
Oldalra fordult, és rám nézett. A szeme vörös volt, duzzadt, az arca könnyektől maszatos.
– És Márk?
– Márk alszik. Nem hallott semmit.
– Anna… most egyedül maradtunk?
– Nem. Itt vagy te, itt vagyok én, és itt van Márk. Mi nem vagyunk egyedül.
Egy darabig hallgatott.
– Nem akarok nagyihoz menni.
– Nem is fogsz.
– Apához sem akarok. Ő rossz.
Nagy levegőt vettem.
– Nem rossz. Csak gyenge. És nagyon eltévedt. Lehet, hogy egyszer majd megérti. Lehet, hogy soha. De ez már nem a mi dolgunk. Nekünk a saját életünkkel kell törődnünk.
Mária közelebb húzódott hozzám.
– Te nem hagysz el engem?
– Nem – karoltam át. – Én nem hagylak el.
Lassan megnyugodott, a sírása szaggatott szuszogássá halkult. Én ott ültem mellette a félhomályban, hallgattam az egyenletesedő lélegzetét, és arra gondoltam, milyen különös szerkezet az élet. Családot akartam. Családot építettem. A végén mégsem az lett az igazi családom, amelybe beházasodtam, hanem az, amelyet én magam teremtettem meg. Egy kamaszlány, aki engem választott a vér szerinti rokonai helyett. Egy kisfiú a szomszéd szobában, aki még nem tudja, hogy az apja elment. És egy virágüzlet, amely holnap reggel ugyanúgy kinyit majd, mint máskor, mert az élet nem áll meg attól, hogy valaki becsapja maga mögött az ajtót.
Megcsókoltam Mária feje búbját, aztán kimentem a konyhába. Teát készítettem, leültem a laptop elé, és megnyitottam a következő évre szóló üzleti tervet. Három új üzlet. Szerződés holland beszállítókkal. Belépés az esküvői dekoráció piacára.
Éjfélig dolgoztam.
Amikor lefekvéshez készülődtem, hirtelen eszembe jutott az az éjszaka, amikor a sötét előszobában álltam, és hallgattam, ahogy a férjem és az anyja a jövőmről tárgyalnak. Akkor úgy éreztem, véget ért az életem. Elárultak, megaláztak, félredobtak.
Most már tudtam: nem a vége volt.
Hanem a kezdete.
Egy olyan életé, amelyben többé senkinek sem tartozom azzal, hogy kisebbnek mutassam magam, csak hogy ő nagyobbnak érezhesse magát.
Azt mondják, a bosszú hidegen tálalva az igazi. Nem. A bosszú az, amikor elengeded az embert oda, ahová egész életében rettegett megérkezni: a jelentéktelenségbe. És közben még a teád sem hűl ki.
Kortyoltam egyet.
Forró volt.