Ők azonban mindebben nem szeretetet láttak, hanem bizonyítékot arra, hogy föléjük akarok kerekedni. Mintha minden, amit adtam, újabb vádpont lett volna ellenem.
Elég volt.
Letöröltem az arcomról a könnyeket. Leültem a laptop elé, megnyitottam a levelezésemet. Az ügyvédem már elküldte a meghatalmazás végleges változatát. Hét oldalnyi száraz jogi szöveg volt, gondosan megfogalmazva úgy, hogy egyetlen mondata se jogosítsa fel Andrást arra, hogy a vagyonom felett rendelkezzen. Kívülről komolynak tűnő dokumentum, belül azonban teljesen üres csapda.
Háromszor is végigolvastam. Elmentettem. Aztán kinyomtattam.
Másnap oda fogom adni neki. És akkor elkezdődik a második felvonás.
Három nappal később kimentünk a városon kívülre. András vetette fel, hogy „ki kellene szellőztetnünk a fejünket”, tölthetnénk egy kis időt együtt. Beleegyeztem. Máriát is magunkkal vittük.
Április vége járt. A hó már eltűnt, a föld kezdett felszikkadni, de estére még hideg kúszott fel a tó felől. Egy kisebb tó partján tüzet raktunk. András a telefonját nyomkodta, valamit írt. Mária apró gallyakat dobált a lángok közé, és figyelte, hogyan kapnak hirtelen fényre.
– Anna, nézd, mennyi csillag – szólalt meg egyszer csak.
Felnéztem. Az ég tiszta volt, felhőnek nyoma sem látszott. A csillagok alacsonyan ragyogtak, élesen, mintha jégtűk lettek volna. Megkerestem az ismerős alakzatot.
– Látod azt a három csillagot egymás mellett? – mutattam felfelé. – Az az Orion öve. A vadász csillagképéhez tartozik.
– Miért öv?
– Mert úgy néz ki, mint egy derékszíj. Régen a tengerészek ezekhez a csillagokhoz igazodtak, ha tájékozódni akartak. Mindig az egyenlítő környékén láthatók, évszaktól függetlenül. Ha felismered őket, tudod, merre van dél.
– Szép – Mária hátrahajtotta a fejét. – Megtanítasz még valamit megtalálni?
Megmutattam neki a Göncölszekeret, a Kassziopeiát és a Sarkcsillagot. András egy időre elszakadt a mobiljától, de csak fél füllel figyelt.
– A túl sok érzelgősségből még sosem lett semmi jó – jegyezte meg, amikor elhallgattam. – Az üzlet az üzlet. A csillagoknak ehhez semmi közük.
– Tényleg így gondolod?
– Anya szerint túl puha vagy a vállalkozáshoz. Túl sok mindent veszel a szívedre.
Ránéztem. A tűz fénye idegen vonásokat rajzolt az arcára.
– Tudod, András, a lágyság nem ugyanaz, mint a gyengeség – mondtam halkan. – Inkább olyan, mint a rugalmasság. Mint egy összenyomott rugó, amely egyszer úgy csapódik vissza, hogy eltöri annak a gerincét, aki túl erősen taposta.
Megmerevedett. Egy pillanatra valami nyugtalanság suhant át a tekintetén.
– Ezt meg hogy érted?
– Sehogy. Csak hangosan gondolkodtam.
Elfordultam. Mária kíváncsian nézett rám. Okos kislány volt, túlságosan is okos a maga tizenhárom évéhez. Tudtam, hogy érzi a házban vibráló feszültséget, még ha az okait nem is érti pontosan.
– Az a legfontosabb az életben, Mária – szólaltam meg csendesen –, hogy soha ne felejtsd el, merre van a saját északod. Bármi történjék is. Kapaszkodj abba, ami neked igazán számít.
Bólintott, aztán közelebb húzódott hozzám.
András visszatemetkezett a telefonjába.
Egy héttel később jött a családi vacsora.
Erika erősködött, hogy tartsuk meg. Azt mondta, szeretné végre egy asztalhoz ültetni az egész családot, mert régen volt már olyan esténk, amikor rendesen, emberi módon együtt vacsoráztunk. Én almával sült kacsát készítettem, pitét sütöttem, és elővettem a tálalóból az ünnepi készletet. Anyósom teljes díszben érkezett: blúz, bross, gondosan feltűzött haj, rúzsozott száj. András inget vett fel. Mária csinosan ült az asztalnál, masnival a hajában. Márkot korábban lefektettem aludni.
Kívülről minden hibátlannak látszott. Meghitt családi este. Olyan kép, amelyet boldog otthonokat hirdető reklámokban szokás mutogatni.
Csakhogy én már tudtam, mi következik.
A meghatalmazást egy hete aláírtam. András és Erika abban a hitben éltek, hogy sikerrel jártak. A kezükben van az eszköz, már csak mozgásba kell hozniuk a gépezetet, és Anna mindenét elveszíti. Láttam, ahogy Erika alig leplezett diadalittassággal sandít rám. Láttam Andráson is az idegességet, bár minden erejével próbált magabiztosnak tűnni.
Ettük a kacsát. Az időjárásról beszélgettünk. Erika megdicsérte a pitét.
Aztán elindult minden.
– Annácska – tette le a villáját Erika –, tölts a fiúnak gyümölcslevet. Nem látod, hogy szomjas?
Ránéztem. Márk a szobájában aludt. Más „fiú” nem ült az asztalnál. Úgy szólt hozzám, ahogy az ember a házvezetőnőhöz beszél.
– Máris – indultam volna felállni.
– Nem, várj csak – emelte fel a kezét anyósom. – Ülj vissza. Beszélnünk kell.
Leültem. András teste megfeszült.
– Andrással átbeszéltük a dolgokat – folytatta Erika –, és arra jutottunk, ideje rendet tenni a családotokban. Túl sok mindent vettél magadra, Annácska. A vállalkozást, a pénzügyeket, a döntéseket. Egy nőnek nem kellene ilyen terhet cipelnie. Ki vagy merülve. Pihenésre van szükséged.
– Pihenésre – ismételtem.
– Igen. Add át az ügyeket Andrásnak. Ő férfi, elbír vele. Te pedig foglalkozz a házzal, a gyerekekkel. Élj nyugodtan, ne idegeskedj. Neked nem tesz jót az idegeskedés.
Nem válaszoltam. A hallgatásomat gyengeségnek vette, és ettől még határozottabb lett a hangja.
– A lakást is át kell íratni. A családi vagyon legyen közös, ne egyetlen asszony nevén lógjon minden. Mi ezt már végiggondoltuk. Így lesz tisztességes.
– Tisztességes – mosolyodtam el keserűen. – Erika, maga tudja egyáltalán, honnan van az a lakás?
– Ugyan már, kedvesem, mit számít az? Férjnél vagy. Amit a házasság alatt szereztek, az közös.
– A lakást három évvel az esküvő előtt vettem – mondtam. – Abból a pénzből, amelyet én kerestem meg. András nélkül. Maga nélkül. Bárki más segítsége nélkül.
Elvörösödött.
– Mire célzol ezzel?
– Nem célzok semmire. Kimondom. A vállalkozás az én nevemen van. A számlák az én nevemen futnak. A lakás a házasság előtti különvagyonom. És az a meghatalmazás, amelyet egy hete aláírtam, semmiféle jogot nem ad Andrásnak arra, hogy elidegenítse a tulajdonomat. Üres papír. Színjáték. Egyetlen bíróság sem venné komolyan.
A csend úgy sűrűsödött közénk, mint valami nehéz, ragadós köd. András mozdulatlanul ült, a kés még mindig a kezében.
– Mi? – rekedt el a hangja. – Mit mondtál?
– Hallottad.
– Te hamis meghatalmazást adtál nekem?
– Te pedig hamis szerelmet próbáltál eladni nekem – néztem egyenesen a szemébe. – Hallottam, miről beszéltetek azon az estén, amikor visszajöttem az üzleti útról. „Anya, ne aggódj, hamarosan mindent elveszek tőle.” Emlékszel? És nemcsak hallottam. Fel is vettem a beszélgetéseteket azzal a kamerával, amelyet a konyhában helyeztem el. Meg akarod hallgatni? Sok érdekes részlet van benne. Például arról, mennyire megvetsz, mennyire eleged van abból, hogy tűrnöd kell, és hogyan akarod egy hónap alatt lezárni az egész ügyet.
András arca kifehéredett. Erika kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.
– Te… te kémkedtél utánunk? – préselte ki végül.
– A saját házamban? – vontam vállat. – Miért, rejtegettetek valamit?
– András! – visított fel anyósom. – Mondd már meg neki! Lehagallgatott minket! Ez törvénytelen!
– És összeesküdni azért, hogy megszerezzétek a vagyonomat, az törvényes? – A hangom nyugodt maradt, bár belül minden forrt bennem. – Előkészíteni, hogy beszámíthatatlannak állítsatok be, és elvegyétek tőlem a gyerekemet, az rendben van? Erika, én gyermekotthonban nőttem fel. Láttam már magához hasonló embereket. Tényleg azt hitte, nem tudom, hogyan kell megvédenem magam?
– Te… – kapkodta a levegőt.
Ekkor megszólalt Mária halk hangja.
– Apa, ez igaz?
Mindannyian felé fordultunk. A kislány az asztal szélébe kapaszkodott, mintha attól félne, hogy különben elsodródik. A szeme hatalmas volt, könnyel tele.
– Mária, menj a szobádba – vágta rá gyorsan András.
– Nem. Tudni akarom. El akartad venni Annától a virágüzletet?
– Kicsim, ezek felnőtt dolgok, te ezt még nem érted…
– De értem – emelte fel a hangját. – Hallottam, amikor nagyi Ildikó néninek azt mondta, hogy miután Anna „eltűnik”, engem elküldenek falura. Hogy többé nem láthatom sem Annát, sem Márkot.