Ezekkel az ujjakkal fog majd elém tolni iratokat, hogy írjam alá. Ezekkel az ujjakkal készül kicsavarni a kezemből mindazt, amit felépítettem.
– András – szólaltam meg nyugodtan. – Szeretnék veled megbeszélni valamit.
Felnézett az újságból. Egy pillanatra óvatosság villant a szemében.
– Igen?
– Elfáradtam – mondtam. – A cég, a háztartás, a gyerekek… túl sok lett egyszerre. Többet kellene pihennem.
Letette maga mellé az újságot.
– Én ezt már régóta mondom neked. Túlhajtod magad.
– Arra gondoltam, átvehetnél tőlem néhány feladatot. Bizonyos ügyekben adnék neked felhatalmazást, hogy segíts az iratokkal, ügyintézéssel.
Beállt egy rövid csend. Olyan apró szünet volt, hogy más talán észre sem veszi. Én viszont igen.
– Persze – felelte végül. – Hiszen már felajánlottam. Csak te mindig azt mondtad, egyedül is boldogulsz.
– Meggondoltam magam. A héten elintézhetnénk, jó? Megcsináltatjuk a meghatalmazást, aztán be tudsz menni helyettem a NAV-hoz, ha kell…
– Meghatalmazás – ismételte lassan, és én láttam, ahogy valami felgyullad a tekintetében. Egy apró, mohó fény. Olyan emberé, aki észreveszi, hogy a zsákmány önként sétál elé. – Igen, ez remek ötlet. Teljes körű meghatalmazás. Hogy távollétedben mindenben tudjak dönteni.
– Pontosan.
Úgy nézett rám, mintha hálás volna. Szinte gyermeki öröm ült ki az arcára. És akkor hirtelen megértettem: ő valóban úgy hiszi, hogy ez jár neki. Nem lopásnak látja, nem árulásnak, hanem az erőforrások igazságos újraelosztásának. Hiszen ő férfi. Ő a „családfő”. Miért nincs az ő nevén a vállalkozás? Miért nem az övé a lakás, miért nem ő rendelkezik a számlák fölött? Igazságtalanság – így gondolhatta. Az pedig, hogy én tizenkét éven át napi tizenhat órát dolgoztam, miközben ő a kanapén hevert, egyszerűen nem fért bele a világképébe.
– Annyira örülök, hogy végre beláttad – mondta András. – Egy családnak csapatként kell működnie.
– Igen – bólintottam. – Csapatként.
Erika akkor lépett be a konyhába, amikor már a kávénk végét ittuk. Virágmintás köntös volt rajta, a hajában hajcsavarók. Végigmérte a megterített asztalt, majd elégedetten biccentett.
– Ügyes vagy, Annácska. Egy feleség így várja reggelivel a férjét.
Elmosolyodtam. Mondhattam volna, hogy az elmúlt öt évben többnyire András készítette a reggelit, mert én hétkor már úton voltam a munkahelyemre. De erre most semmi szükségem nem volt.
– Igaza van, Erika. Tényleg túl sokat dolgoztam. Ideje több figyelmet fordítanom a családra.
Az anyja összenézett a fiával. Gyors pillantás volt, alig észrevehető. De nekem nem kerülte el a figyelmemet.
– Helyes döntés – jelentette ki az anyósom, és leült az asztalhoz. – András, tölts anyádnak teát.
A hét folyamán találkoztam Júliával, a könyvelőmmel. Egy külvárosi kis kávézóban ültünk le, olyan helyen, ahol nem nagyon botlottunk ismerősökbe. Júlia nyolc éve dolgozott velem, kívül-belül ismerte a vállalkozásomat, és ő volt az egyetlen ember, akiben maradéktalanul megbíztam.
Mindent elmondtam neki. A kihallgatott beszélgetést. A teljes körű meghatalmazás tervét. Gábort is, aki állítólag már kész volt „átvenni az irányítást”.
Júlia hallgatott, közben az arca fokozatosan megváltozott. Először döbbent lett, aztán dühös, végül hideg, kemény harag ült ki rá.
– Micsoda aljas féreg – mondta kertelés nélkül. – És az anyja sem különb. Na jó. Mit lépünk?
– Gondolkodom.
– Ugye nem akarod tényleg aláírni azt a meghatalmazást?
– De. Alá fogom írni.
Rám meredt.
– Elment az eszed?
– Júlia, aláírok egy meghatalmazást. Csak nem olyat, amilyet ők szeretnének. Az ügyvédem már dolgozik rajta. Kívülről komolynak fog tűnni, de semmilyen jogot nem ad majd vagyon elidegenítésére. Üres héj lesz. Közben mi elvégezzük az átvilágítást, és felkészülünk.
Júlia egy ideig hallgatott.
– És ha rájönnek?
– Nem fognak. Túlságosan akarják hinni, hogy ostoba vagyok.
Kortyoltam a kávémból. Keserű volt, és valahogy a lelkem is olyan ízűnek tűnt.
– Tudod, mi fáj a legjobban? – kérdeztem halkan. – Hogy szerettem őt. Tényleg. Azt hittem, család vagyunk. A lányát a sajátomként fogadtam el. Fiút szültem neki. Ő meg rám nézett, és csak egy pénztárcát látott.
Júlia az asztalon át rátette a kezét az enyémre.
– Ez nem a te hibád, Anna. Vannak emberek, akik egyszerűen ilyenek. Nem tudnak hálásak lenni.
– Tudom – feleltem. – Csak ettől még ugyanúgy fáj.
Még egy órán át ültünk ott, és a részleteket beszéltük át. Elmondtam neki azt is, hogy Erika elejtett néhány félmondatot a „gyámságról”. Júlia halkan füttyentett.
– Azt akarják, hogy alkalmatlannak nyilvánítsanak, és elvegyék tőled Márkot?
– Úgy tűnik. Ez lehet a tartalék tervük.
– Akkor a kamerákkal ne várj tovább.
Másnap felszereltem otthon egy rejtett kamerát. Papíron azért, hogy ellenőrizni tudjam a bébiszittert, aki időnként vigyázott Márkra. Valójában azért, hogy rögzítsem, mi történik a konyhában, amikor én nem vagyok ott. A készülék apró volt, füstérzékelőnek álcázva. András, aki a technikához mindig is távolságtartóan viszonyult, még csak nem is sejtette volna, hogy ilyesmi létezik.
Az első napok felvételein semmi különös nem történt. Hétköznapi beszélgetések, ebédek, vacsorák. Erika a szomszédokra panaszkodott. András a tévét bámulta.
De tudtam, hogy várnak. Arra várnak, mikor viszem haza az aláírt meghatalmazást. És amint eljön a pillanat, nem fogják tudni türtőztetni magukat.
Nem tévedtem.
A negyedik napon megnyitottam az egyik felvételt. A kép tiszta volt, a hang éles. Erika és András az asztalnál ültek. Az anyósom valamit szeletelt, András teát ivott.
– Na? Aláírta már? – kérdezte Erika.
– Holnapra ígérte, hogy hozza.
– Aztán vigyázz. Ha gyanút fog…
– Anya, nem fog gyanút. Bízik bennem.
– Ostoba liba.
– Ezt azért ne – hallatszott András hangjában némi sértődöttség. – Nem ostoba. Csak… hiszékeny. Azt gondolja, ha család vagyunk, én nem verem át.
– Pedig dehogynem – mosolyodott el gúnyosan Erika. – És jól teszed. Az a lány egész életében kaparta magát valamiben, most meg üzletasszonyt játszik. A lakást a saját nevére íratta, a számlák az ő nevén vannak, a vállalkozás is az övé. És te mi vagy mellette? Tartozék? Egy férfinak nem így kell élnie. Apád, nyugodjék, ezt sosem engedte volna. Ő az asszonyt rögtön a helyére tette.
– Apa vert téged, anya. Ezt elfelejtetted?
Csend lett. A monitor előtt még a lélegzetemet is visszatartottam.
– Vert – mondta Erika egészen nyugodtan. – És igaza volt. Mert tiszteltem őt. Ez a tied viszont nem tisztel téged. Lenéz. Te csak valami függelék vagy neki. Mikor érted már meg?
– Hamarosan. Holnap ideadja a meghatalmazást, és elkezdjük. Anya, adj nekem egy kis időt. Mindent szépen, tisztán akarok megcsinálni. Ő a fiam anyja. Nem akarok botrányt.
– Túlságosan puha vagy, András. Túl puha. Kire ütöttél te?
– Rád – felelte. – Te egész életedben tűrted apát. Én meg Annát tűröm. Csak annyi a különbség, hogy én nem fogok húsz évet várni. Egy hónap alatt lezárom ezt az egészet.
Leállítottam a felvételt. Reszketett a kezem. Felálltam, odamentem az ablakhoz, és a homlokomat a hideg üvegnek támasztottam.
Nem arról volt szó, hogy nem szeret. Gyűlölt. A saját zsarnok apjához hasonlított engem, és meg volt győződve róla, hogy én alázom meg őt. Az ő fejében én voltam a támadó, ő pedig a türelmes áldozat, aki végre fellázad az elnyomója ellen.
Ez volt a legijesztőbb. Őszintén hitt abban, hogy neki van igaza. Nem tolvajnak, nem csalónak látta magát. Hanem igazságosztónak.
Sírni kezdtem. Nem a félelemtől, hanem a fájdalomtól. Attól a felismeréstől, hogy öt évig éltem egy ember mellett, aki rám nézett, és ellenséget látott. Eszembe jutott, amikor kifizettem a kezelését, miután gerincsérvet állapítottak meg nála. Amikor megkerestem Máriának a legjobb logopédust, és hetente kétszer én hordtam foglalkozásra. Amikor Erikának és Máriának tengerparti nyaralást vettem, miközben én a fülledt irodában dolgoztam késő estig. Azt hittem, a családunkba teszem bele mindezt.