Halkan léptem be a lakásba, a saját kulcsommal nyitva ki az ajtót.
A vállamat húzta lefelé a holmikkal teli táska. Az üzleti út teljesen kiszipolyozott, és abban a pillanatban semmi másra nem vágytam, csak hogy lerúgjam a cipőmet, beálljak a zuhany alá, aztán beessek az ágyba. A férjem csak másnapra várt haza. Az anyósom pedig végképp nem számított rám. Elképzeltem, milyen arcot vágnak majd, amikor egyszer csak megjelenek a konyhában, és a sötét előszobában még el is mosolyodtam.
A konyhából fény szűrődött ki. Tettem egy lépést befelé, és akkor meghallottam Erika hangját.
– Anya, ne idegeskedj. Hamarosan mindent elveszek tőle. Ő maga fogja átadni, önként. Tálcán kínálja majd nekem. Tudod jól, hogy tudok várni.
Megdermedtem. A kezem ösztönösen a hasamra simult, mintha valami belső ütéstől akarnám megóvni magam. András hangja nyugodt volt, már-már hétköznapi. Úgy beszélt, mintha az időjárásról vagy az autóhitelről társalogna.
– Csak az a lényeg, hogy az a felkapaszkodott nő aláírja – felelte az anyósom. – Botrány nélkül. Utána mehet, amerre lát. Az ő nagy büszkeségével együtt…
Megcsörrent egy teáskanál. Én mozdulatlanul álltam, még levegőt venni sem mertem. Jeges verejték futott végig a hátamon, a fülemben zúgni kezdett a vér.
„Mindent elveszek tőle.”
Számok, tételek, tulajdonlapok villantak át az agyamon. A lakás. Az én házasság előtti lakásom, amelyet még az első vállalkozásom hasznából vettem, jóval azelőtt, hogy Andrást megismertem volna. A bankszámlám. A virágszalon, amelyet a semmiből építettem fel, hiteleket cipelve a hátamon, miközben ő otthon ült a fájós derekával, és számítógépes játékokkal ütötte el az időt. Eszembe jutott, ahogy három évvel korábban, várandósan, állandó émelygéssel küzdve írtam alá a bővítéshez szükséges papírokat, mert András csak ennyit mondott: „Én ehhez nem értek, te vagy nálunk az ész.” Az ész. Most pedig arra készült, hogy levágja a fejem.
– Csak ne húzd túl sokáig – folytatta Erika. – Ravasz az a lány. Ha megneszeli, hogy valami nem stimmel, mindennek vége. Nekünk pedig nagyon is kell az a pénz. Gábor már bele is egyezett, hogy elvállalja az üzletvezetést. Szerény fiú, engedelmes lesz.
Gábor. Az anyósom valamelyik barátnőjének unokaöccse. Egyszer láttam, Erika születésnapján. A sarokban ült, vodkát ivott, és olyan vicceket mesélt, amelyekben „nők a vállalkozásban” voltak a poén tárgyai. Vagyis már a személyzetet is kinézték. A helyemre való embert is megtalálták.
– Ne oktass ki, anya – András hangjába ingerültség vegyült. – Mondtam már: ő maga fogja elém hozni. Mindent átgondoltam. Egy általános meghatalmazás, utána még pár irat, és észre sem veszi, mikor maradt teljesen üres kézzel. Nem vagyok én szörnyeteg. Valamit azért hagyok neki. Legalább az elején.
Ő majd hagy nekem valamit. Micsoda nagylelkűség.
Ott álltam az előszoba sötétjében, és éreztem, ahogy valami forró, perzselő dolog kezd forrni bennem. Nem könny volt. A könnyek később érkeztek. Abban a pillanatban ez tiszta düh volt. Sűrű, égető harag; annak az embernek a dühe, akit a saját otthonában árultak el.
Be akartam rontani hozzájuk. A földre akartam vágni a táskámat, és azt üvölteni: „Mindent hallottam! Takarodjatok a házamból!” De a lábam mintha belenőtt volna a padlóba. Láttam magam előtt, ahogy felém fordulnak. Ahogy András mentegetőzni kezd, és rám zúdítja a hazugságait, amelyeket olyan ügyesen képes előkészíteni. Ahogy Erika összeszorítja a száját, és azt mondja: „Annácska, te ezt teljesen félreértetted, éppen egy meglepetésről beszéltünk neked.”
Túlságosan jól ismertem őket.
Gondolkodnom kellett. Időre volt szükségem.
Hátraléptem az ajtó felé. Ekkor azonban a táskám beleakadt a padlón álló vázába. Abba a vázába, amelyet az anyósom adott nekünk nászajándékba: ormótlan, ízléstelen darab volt, aranyszínű cirádákkal. Öt éve gyűlöltem azt a vázát. Most hatalmas csattanással darabokra tört.
A konyhában azonnal elhalt a beszélgetés.
– Mi volt ez? – Erika hangja élesen hasított ki a csendből.
– Nem tudom. Talán a macska – válaszolta András, de a hangjából már hiányzott a magabiztosság.
Ott álltam a szilánkok között, és a konyhaajtó alól kiszűrődő fénycsíkot bámultam. Menekülni már késő volt.
– Anna? – András megjelent az előszobában. – Te vagy az? Nem vártunk.
A férjemre néztem. Magas volt, kissé görnyedt, kinyúlt pólóban. Világos haja kócosan meredezett. A szeme kék volt, nyílt, becsületesnek tűnő. Valaha azt hittem, ezek a szemek jelentik számomra a legnagyobb biztonságot a világon.
– Úgy döntöttem, korábban jövök haza – mondtam egyenletes hangon. – Meglepetést akartam.
Közelebb lépett, majd lehajolt a törött darabokhoz.
– Eltörted a vázát. Hát ez igazán szerencsétlen. Vigyázz, nehogy megvágd magad. Menj be a konyhába, anya teázik. Én mindjárt összeszedem.
Elmentem mellette. Erika az asztalnál ült, egyenes háttal, mint egy karó, kezében csészével. Az arcán egyetlen izom sem rezdült.
– Szervusz, Annácska. Elfáradtál?
– Egy kicsit.
Leültem vele szemben, és ránéztem. Hosszú idő után először nem egyszerűen zsörtölődő anyóst láttam benne, hanem ellenséget. Ragadozót, amely kivárja, mikor gyengül el az áldozata.
András is belépett utánam.
– Kérsz teát? – kérdezte.
– Igen – feleltem. – Kérlek.
És rámosolyogtam.
Ha azt hitték, hogy ordítani fogok, tányérokat török, és jelenetet rendezek, akkor egyáltalán nem ismertek.
Azon az éjszakán nem aludtam. András gyorsan elnyomta az álom, mint mindig; hátat fordított, a takarót a füléig húzta. Én a plafont néztem, és gondolatban újra meg újra végigpörgettem közös életünk minden apró részletét.
Hat évvel korábban találkoztunk. Akkor már biztosan álltam a lábamon. Volt egy virágszalonom, az „Anna”, két fióküzlettel, saját beszállítókkal, kialakult vevőkörrel. Harminckét éves voltam. Gyermekotthonban nőttem fel, mindent egyedül értem el, és azt hittem, az életről már nem sok újat lehet nekem mutatni.
András fizikatanárként dolgozott egy átlagos iskolában. Özvegy volt, egy nyolcéves kislánnyal, Máriával. A felesége rákban halt meg, amikor a gyerek hároméves volt. András szeptember elsejére jött be a szalonomba csokrot venni, aztán valahogy benne maradt az életemben. Visszahúzódó volt, csendes, minden figyelemért hálás. Mária azonnal kötődni kezdett hozzám, én pedig hozzá. Egy év múlva összeházasodtunk. Újabb egy évvel később megszületett Márk.
Azt hittem, végre családra találtam.
András az esküvő után egy hónappal otthagyta az iskolát. Azt mondta, segíteni szeretne nekem a vállalkozásban. Ez a segítség két hétig tartott. Utána rájött, hogy a virágok világa nem neki való. Aztán fájni kezdett a háta. Később valamilyen depresszióról beszélt. Én nem sürgettem, nem szorítottam sarokba. Megértő akartam lenni: elveszítette az első feleségét, idő kell neki, hogy talpra álljon. A vállalkozásom eltart mindannyiunkat, gondoltam.
Erika egy évvel később költözött hozzánk. Papíron azért, hogy segítsen Mária körül és a születendő unokával. A valóságban azért, hogy minden lépésemet ellenőrizze. Mit főzök. Hogyan öltözöm. Miért maradok bent tovább a munkahelyemen. Mennyi pénzt költök kozmetikumokra. „Egy nő legyen szerényebb, Annácska. A férj a fej, a feleség a nyak. De a nyaknak hajlékonynak kell lennie.”
Én hajlékony voltam. Olyan sokáig hajoltam, hogy lassan elfelejtettem, milyen egyenesen állni.
Most pedig végleg meg akartak törni.
Oldalra fordítottam a fejem, és a mellettem alvó férfit figyeltem. Nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Nem gyötörték rémálmok. Nem mardosta szégyen. Az ő szemében a tervük nem árulás volt, hanem az igazság helyreállítása. „A férj a fej.” Márpedig egy fej nem élhet a felesége eltartásából. Tehát el kell venni a feleségtől mindent, és máris visszaáll a rend.
Lehunytam a szemem.
Rendben. Háborút akartok. Megkapjátok.
Reggel mindenkinél korábban keltem. Tornáztam egy keveset, aztán reggelit készítettem. Mire András kijött a konyhába, az asztalon már ott gőzölgött a rántotta, mellette friss paradicsom és kávé.
– Nocsak – hajolt oda, és puszit nyomott az arcomra. – Köszönöm. Miért keltél ilyen korán?
– Nem tudtam aludni. Elmentem a boltba nyitásra.
Leült az asztalhoz, és szétnyitotta az újságot. Én a kezét néztem, a hosszú ujjait, amelyek könnyedén tartották a lapot. Ezekre az ujjakra nézve már pontosan sejtettem, mire készül.