Hajnali kettő negyvenhét volt. Eszter abban a percben a szülőszobán feküdt, már a vajúdás harmadik órájában.
Judit elővette a saját telefonját, és lefényképezte a kijelzőt.
— Ez elég lesz. Megírom a keresetet. Magának csak alá kell majd írnia.
— Aláírom — mondta Eszter.
Öt nappal később engedték haza a kórházból. Gábor ott várta a szülészet előtt: autóval, csokorral, szélesre húzott mosollyal.
— Mehetünk haza?
— Anyához megyünk — felelte Eszter, és beszállt hátra, a babahordozó mellé.
Gábor a nyitott vezetőoldali ajtó mellett maradt. Előbb Eszterre nézett, aztán a hordozóban alvó Lillára, végül újra a feleségére.
— Te most komolyan beszélsz?
Eszter bekapcsolta a biztonsági övet.
— Teljesen komolyan, Gábor. Induljunk.
Az út alatt egyikük sem szólt. Huszonhárom percig tartott, míg odaértek Mária régi, háromszobás lakásához a Szerelők utcájában, ahol a radiátorok télen eresztettek, a falakon pedig apró virágmintás tapéta fakulgatott. Gábor a kapualj előtt állt meg. Kiszállni nem szállt ki, a táskát sem vette elő.
Eszter ezt mintha észre sem vette volna. Vagy észrevette, csak nem magának. Hanem a dossziénak.
Két héttel később Gábor idézést kapott. Szegedi Járásbíróság. Házasság felbontása iránti per. Felperes: Eszter.
Azonnal telefonált.
— Beadtad a válókeresetet? Te? Néhány bankkártya miatt?
— Nem a kártyák miatt.
— Akkor miért? Én tartottalak el, én öltöztettelek, én vettem a lakást! Felfogod egyáltalán, hogy nélkülem senki vagy? Azzal a százhatvanezer forintoddal?
— Kétszázhetvenkétezer — javította ki Eszter.
Gábor mintha meg sem hallotta volna.
— Nem fogom hagyni, hogy elvedd a lakásomat! Az enyém! Én fizettem!
— Hitelre vettük — mondta Eszter halkan. — A házasságunk alatt. A törlesztéshez pedig azokból a fizetésekből is ment pénz, amelyeket te a saját számládra utaltattál át velem. Megvannak a kivonatok. Minden hónapról. Kétezer-tizenkilenc és kétezer-huszonnégy között. Öt év, Gábor. Hatvan darab kivonat. Mindegyiken banki pecsét.
A vonal másik végén csend lett.
— Az ügyvédem elkészíti az iratokat. Kézbesíteni fogják neked. Telefonon erről többet nem beszélek.
Letette. Nyugodtan, minden remegés nélkül. A jobb kezével. Azzal, amelynek hüvelykujján a letört köröm már lassan visszanőtt.
A tárgyalást május huszonkettedikére tűzték ki. Gyorsan lezajlott. Huszonhét perc alatt.
Gábor ügyvéddel érkezett: fiatal férfi volt, szűk szabású öltönyben, sokat beszélt, magabiztosan, csak éppen alig érintette a lényeget. Azt ismételgette, hogy az ingatlan „az ügyfele különvagyonából került megvásárlásra”, és hogy „a házastárs érdemi mértékben nem járult hozzá a közös háztartás fenntartásához”.
Judit ekkor a bíró elé tette a hatvan bankkivonatot. Mindegyik hivatalos fejléces papíron, pecséttel, ügyintézői aláírással. Eszter fizetéséből Gábor számlájára összesen 11 656 000 forint került át.
Ezután következett a három képernyőmentés a kártyazárolásról szóló SMS-ekről. Dátum: március 15. Időpont: 02:47.
Majd a szülészeti igazolás: a vajúdás kezdete március 14., 06:00. A gyermek születési ideje: március 14., 20:14.
A bíró Gáborra pillantott. Aztán az ügyvédjére. Végül vissza az iratokra.
A fiatal ügyvéd elhallgatott.
Az ítélet: a házasság felbontása. A vagyonmegosztás szerint a lakás fele-fele arányban illeti meg a feleket. Lilla az édesanyjánál marad. Gábor a jövedelme huszonöt százalékát köteles gyermektartásként fizetni.
Gábor úgy ment ki a tárgyalóteremből, hogy Eszterre rá sem nézett. Az ügyvédje mögötte lépkedett, és valamit magyarázott a fellebbezés lehetőségéről. Gábor azonban nem figyelt rá.
Eszter a bírósági folyosón állt, karjában Lillával. Mária mellette ült a fapadon, és kötött. Mindig kötött, ha ideges volt.
Judit odalépett hozzájuk.
— Eszter, nagyon jól csinálta.
Eszter lenézett a lányára.
— Csak számoltam — felelte.
Eltelt két hónap. Eszter továbbra is az anyjánál lakott, a régi, Szerelők utcai háromszobásban. Lilla négy hónapos lett. Már mosolygott: szélesen, fogatlanul, olyan ragyogással, hogy Máriának minden alkalommal megremegett az álla.
A lakást bírósági döntés alapján értékesítették. Eszter megkapta a rá eső részt: 9 200 000 forintot. Ehhez jött még a pénzügyi korlátozás időszakáért megítélt kártérítés, amelyet Judit külön keresettel harcolt ki: 1 680 000 forint.
Eszter a szülés után négy hónappal visszament dolgozni. A bank felajánlotta neki az osztályvezető-helyettesi pozíciót. A fizetés 324 000 forint volt. Elfogadta.
A Tisza Banknál nyitott új számla — az, amelyet annak idején az ebédszünetében, tizenegy perc alatt hozott létre, üresen — most már egészen más számokat mutatott.
Az első fizetését teljes egészében oda utalta. 324 000 forint. Az övé. Csak az övé.
Aznap este az ablak melletti fotelben ülve etette Lillát. Mária a konyhában mosogatott. A rádióban időjárás-jelentés szólt: „Szegeden holnap huszonkét fokig emelkedik a hőmérséklet.”
Lilla elaludt. Eszter mozdulatlan maradt, nehogy felébressze.
Odakint nyár volt. Kilencig világos. Az ablakpárkányon muskátli állt, amelyet Mária nemrég ültetett át egy régi cserépből egy újba.
Eszter a virágot nézte. Aztán a lányát. Majd a saját kezét: nyugodt volt, egyenes, és a jobb hüvelykujján már visszanőtt a köröm.
Csend volt.
Van az erőszaknak olyan fajtája, amely nem hagy kék-zöld foltokat. Csak nullákat. Nullákat a bankszámlán, nullákat a jogok helyén, nullákat az ember önmagáról alkotott képében. Csakhogy a számok veszélyes eszközök azok kezében, akik fegyverként használják őket. Mert előbb-utóbb akad valaki, aki jobban tud számolni.