A négyezer-kétszázhetvenkettőre végződő, null-harmincegyes kártya betéti kártya, és szintén az enyém. A kétezer-kétszázhetvenkilences pedig hitelkártya, személyesen nekem bocsátották ki, nyolcvanezer forintos kerettel.
A vonal túlsó végén a banki ügyintéző csak halkan lélegzett.
— Az egyetlen olyan kártya, amelyhez a férjemnek bármilyen köze lehetne, az az, ahol társkötelezettként szerepel — folytatta Eszter. — Csakhogy a társkötelezett nem azonos a kártyabirtokossal. A vonatkozó bankkártya-szabályzat 1.5 pontja szerint a kártya a kibocsátó bank tulajdona, és szerződés alapján az ügyfél részére adják át. Az ügyfél én vagyok. Nem a férjem.
— Eszter asszony, ezt egyeztetnem kell a feletteseimmel…
— Egyeztessen — felelte Eszter nyugodtan. — Megvárom. Nem sietek sehová. A szülészeten vagyok.
Tizenhét percig tartott a várakozás. Lilla közben a mellkasán aludt, apró, cuppogó hangokat adva ki. A kórteremben fekvő szomszédja, Réka a függöny mögül kíváncsian figyelte őt, de nem kérdezett semmit.
Pont tizenhét perc múlva az ügyintéző ismét megszólalt.
— Eszter asszony, a két személyes kártyáját feloldottuk. A betéti és a hitelkártyát. A bérkártyához még szükségünk lesz a munkáltatója megerősítésére, de ez puszta formaság, rendszerint egy munkanapon belül lezárul. Elnézést kérünk a… kialakult helyzetért.
— Köszönöm — mondta Eszter. — És még valami. Kérem, tiltsák le Gábor minden hozzáférését a számláimhoz kapcsolódó információkhoz. Vonjanak vissza minden meghatalmazást, ha bármilyen ilyen irat készült. Én nem járultam hozzá ahhoz, hogy harmadik személy kezelje a kártyáimat.
— Rögzítettük, megtörtént.
— Köszönöm. Viszontlátásra.
Eszter letette a telefont. Lillára nézett. Óvatosan végighúzta ujját a baba arcán, olyan finoman, mintha vékony rizspapírt érintene.
Aztán újra telefonált.
— Anya, én vagyok. Szükségem van rá, hogy bejöjj hozzám. Igen, a szülészetre. Nem, Lillával minden rendben, csodálatos kisbaba. Azt szeretném, ha elhoznád a munkahelyi szekrényemből azt a mappát. A kulcs a billentyűzet alatt van, a jobb oldali fiókban. Igen, a kék mappát. És kérlek, hívd fel Juditot is. Igen, az ügyvédet. Mondd meg neki, hogy tanácsra van szükségem vagyonmegosztás ügyében, és szeretném bejelenteni a családon belüli pénzügyi visszaélés tényét. Nem, anya. Nem majd akkor, ha hazamegyek. Most.
Mária négy másodpercig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott:
— Indulok.
Gábor még aznap este megtudta, hogy a kártyákat feloldották. Felhívta Esztert.
— Te mégis mit műveltél? Beszóltál a bankba?
— Igen.
— Eszter, én ezt a te érdekedben csináltam. A biztonságod miatt. Most szültél, nem gondolkodsz tisztán, könnyen csinálhatsz valami ostobaságot.
Eszter nem válaszolt.
— Hallod, amit mondok? Én a családomról gondoskodom! A lányunkról! Van fogalmad róla, mennyi kiadásunk lesz most?
— Gábor. Tegnap szültem. Nem tudtam venni magamnak betétet. Te letiltattad a saját kártyáimat. Nem a közös számlát. Azokat, amelyek az én okmányaimhoz, az én fizetésemhez és az én hitelszerződésemhez kapcsolódnak. Ez nem gondoskodás. Ez a házastárs vagyonával való rendelkezési jogának korlátozása.
— Most már törvényeket fogsz nekem idézgetni?
— Fogok. Ha szükséges.
Gábor megszakította a hívást.
Eszter kijelzővel lefelé fordította a telefont az éjjeliszekrényen. Megigazította Lillán a pelenkát, majd lehunyta a szemét.
Mária másnap érkezett meg. Alacsony volt, bézs ballonkabátban jött, egyik kezében a kék mappát, a másikban egy termosznyi húslevest szorongatott.
— Itt vannak az irataid. Judit pénteken jön, tízre. Megbeszéltem vele, egyenesen ide jön be hozzád.
— Köszönöm, anya.
Mária előbb az unokájára pillantott, aztán a lányára.
— Ennyire elment az esze?
— Ennyire — mondta Eszter.
Többet nem beszéltek róla. Mária estig ott maradt. A szülészet közös teakonyhájában húslevest melegített, vitába keveredett az egyik nővérrel a kórterem hőmérséklete miatt, és úgy pólyálta be Lillát, ahogyan a nyolcvanas években volt szokás: szorosan, kis csomagként.
Eszter kanalazta a levest, közben pedig dátum szerint sorba rendezte a kék mappából előkerült bankszámlakivonatokat.
Judit Kacs, hatvankét éves ügyvéd, családjogi és vagyonjogi ügyek szakértője, pénteken pontosan megjelent, ahogy ígérte. Alacsony termetű nő volt, láncon lógó szemüveggel és olyan bőr aktatáskával, amely ránézésre idősebbnek tűnt Eszternél.
Húsz perc alatt átnézte az iratokat. Ezután levette a szemüvegét.
— Eszter asszony, jól értem, hogy a lakás, amelyben élnek, a házasság alatt került megvásárlásra?
— Igen. Kétezerhúszban. Gábor nevére írták.
— Ez ebből a szempontból közömbös. A házasság ideje alatt szerzett vagyon főszabály szerint közös vagyonnak minősül, függetlenül attól, kinek a nevén van. Ön jogosult a fele részre.
— Tudom.
— Ezenfelül — Judit körmével megkocogtatta a kivonatokat — az, hogy az ön fizetése rendszeresen az ő számlájára került átvezetésre, nem ajándékozás. Ez közös családi költségvetésként értelmezhető. Ha pedig ő korlátozta az ön hozzáférését ezekhez a pénzekhez, az joggal való visszaélésként is megállhat.
Eszter bólintott.
— Be akarom adni a válókeresetet. Kérem a vagyon megosztását is. És szeretném hivatalosan rögzíteni, hogy letiltatta a kártyáimat — bizonyítékként arra, hogy pénzügyi ellenőrzést gyakorolt felettem.
Judit visszatette a szemüvegét.
— Megvannak az értesítések képernyőmentései a zárolásról?
Eszter feloldotta a telefonját, és megmutatta a három SMS-t. Dátum: 2024. március 15. Időpont: 02:47, 02:48, 02:49. Három üzenet egymás után. „Az ön 0914 végű kártyája bejelentés alapján zárolásra került.” „Az ön 0031 végű kártyája bejelentés alapján zárolásra került.” „Az ön 0792 végű kártyája bejelentés alapján zárolásra került.”