Havi kétszázhetvenkétezer forint volt a bére. Ehhez képest hatvanezret kapott kézhez. A különbözet, az a bizonyos kétszáztizenkétezer forint, nyomtalanul beleolvadt abba a „közös kasszába”, amely fölött Gábor rendelkezett.
Eszter nem veszekedett. Nem gyávaságból, és nem azért, mert ne értette volna, mi történik vele. Éppen ellenkezőleg: nap mint nap látta ugyanezt a rendszert a munkahelyén. Ott volt az ügyfelek hitelmúltjában, az átütemezési kérelmekben, azoknak az asszonyoknak a tekintetében, akik bejöttek lezárni az eladósodott férjük számláit. Tudta, mi ennek a neve. Anyagi elszigetelés. A jogszabályok a testi bántalmazást külön pontban ismerik — ütés, lökés, verés. De mi a helyzet azzal, amikor nem ütik meg az embert, csak elveszik a pénzét? Amikor minden egyes forintról elszámoltatják? Amikor egy átlag felett kereső feleségnek a férjétől kell betétre kérnie?
Erre nem volt látható seb.
Ez volt benne a legijesztőbb.
Kétezer-huszonháromban Eszter teherbe esett. Harminckét éves volt. Gábor őszintén örült a hírnek. Legalábbis úgy tűnt. Megcsókolta Eszter hasát, vitaminokat hozott, és bejelentette a város egyik legjobb nőgyógyászához, Szegeden dr. Katalin Baloghhoz, aki kifejezetten a kockázatos várandósságokra specializálódott.
Kockázatról szó sem volt. A vizsgálatok mind rendben találták Esztert. Gábor azonban hajthatatlan maradt.
— Az én gyerekemnek csak a legjobb jár — mondta.
Eszter fejében megakadt ez a félmondat.
Az én gyerekemnek.
Nem azt mondta, hogy a miénknek.
A hetedik hónap körül a szorítás még erősebb lett. Gábor innentől kezdve minden blokkot elkért. Nem néha, nem nagyobb vásárlások után. Mindent. Ha Eszter tejet vett, a férje átnézte a nyugtát. Ha buszjegyet fizetett, rákérdezett, miért nem ment inkább gyalog.
— A mozgás jót tesz neked. Az orvos is mondta.
Az orvos ilyet nem mondott. Eszter külön rákérdezett.
Három héttel a szülés előtt azt tette, amit mindig, amikor érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj: leült a munkahelyi gépéhez, és számolni kezdett.
Elővette az elmúlt öt év bérszámlakivonatait. Egyetlen táblázatba rendezte az összes beérkezett pénzt: fizetés, szabadságpénz, táppénz, minden. A végösszeg tizenötmillió-kétszáznegyvennyolcezer forint lett. Ennyit keresett meg a házasságuk alatt. Ebből tizenegymillió-hatszázezer forint ment át Gábor „közös” számlájára. Hozzá visszakerült összesen nagyjából hárommillió-hatszázezer forint, a havi hatvanezres „zsebpénzek” formájában.
Nyolcmillió forint.
Nyolcmillió forintnyi saját keresete, amely fölött a férje döntött.
Eszter elmentette a fájlt. Kinyomtatta a kivonatokat. Betette őket egy dossziéba. A dossziét pedig becsúsztatta a munkahelyi szekrényébe, a jegybanki útmutatók és a belső szabályzatok közé.
Nem tudta pontosan, mire kell majd. Csak azt tudta, hogy jobb, ha megvan.
Ugyanazon a héten csendben, feltűnés nélkül nyitott egy saját megtakarítási számlát egy másik pénzintézetnél, az Első Magyar Banknál. Üres volt. Nulla forint, nulla fillér. De az övé volt. Csak az ő okmánya, csak az ő aláírása, csak az ő PIN-kódja tartozott hozzá.
Ebédszünetben intézte el. Besétált az Első Magyar Bank fiókjába, amely két sarokra volt attól a banktól, ahol dolgozott. Az egész ügyintézés tizenegy percig tartott. Amikor visszaért az asztalához, papírpohárban teát hozott magával, mintha csupán kiszellőztette volna a fejét.
A szülés március tizennegyedikén, szerdán reggel hatkor indult meg. Elfolyt a magzatvíz. Gábor bevitte Esztert a szülészetre, húsz percig üldögélt vele a felvételin, aztán felállt.
— Dolgom van az építkezésen. Rajtam kívül senki nem fogja rendbe tenni — közölte, és elment.
Eszter tizennégy órán át vajúdott. Kislány született. Háromezer-kétszáz gramm, ötvenegy centi. Lillának nevezte el, az anyai nagymamája után.
Gábor este érkezett vissza, egy csokorral és egy plüssnyúllal. Odalépett az újszülötthöz, végignézett rajta, aztán elégedetten elmosolyodott.
— Szép. Rám hasonlít.
Eszter nem felelt. Lilla inkább Máriára emlékeztetett: ugyanaz az arccsont, ugyanaz a kis áll.
Másnap reggel, március tizenötödikén Eszter lement a kórházi gyógyszertárba. Ott derült ki, hogy mindhárom bankkártyáját letiltották.
Amikor visszaért a kórterembe, a mellkasára fektette a lányát. Lilla szopott. Eszter nézte őt, és furcsa módon nem a félelmet érezte először. Hanem a csendet. Belül minden mozdulatlan volt. Nem tört rá pánik. Nem gyulladt ki benne düh. Még sértettség sem. Csak valami hideg, tiszta felismerés maradt.
Elővette a telefonját. Nem Gábort hívta. Vele már nem volt miről beszélni. A bankja ügyfélszolgálati számát tárcsázta. Nem azt a bankot, ahol dolgozott, hanem azt, ahol a kártyái voltak.
— Jó napot kívánok. Kovács Eszter vagyok, személyi igazolványom száma negyvenhét húsz, hatszázharminckétezer-négyszázkilencvenegy. Az én nevemen vannak a következő kártyák: négyezer-kétszázhetvenkettő, csillag, csillag, csillag, kilencszáztizennégy; négyezer-kétszázhetvenkettő, csillag, csillag, csillag, nulla harmincegy; valamint kétezer-kétszáz, csillag, csillag, csillag, hétszázkilencvenkettő.
A vonal túlsó végén a nő néhány másodpercig nem szólt. Végül óvatosan megkérdezte:
— Miben segíthetek pontosan?
— Azt szeretném megtudni, ki kezdeményezte a kártyáim letiltását.
Rövid szünet következett.
— A tiltás az ügyfélprofilhoz kapcsolt telefonszámról érkezett hívás alapján történt… Kovács Gábor részéről. Ő az egyik kártyánál társigénylőként szerepel, és… — az ügyintéző hangja elbizonytalanodott. — Eszter asszony, én ezt nem…
— Banktitok — mondta Eszter egyenletes hangon. — Az ügyfél számláira és betéteire vonatkozó adat kizárólag magának az ügyfélnek, a meghatalmazott képviselőjének vagy bírósági döntés alapján adható ki. A férjem nem a képviselőm, és nem bíróság. Nem rendelkezhetett a saját nevemen vezetett kártyáimról. A négyezer-kétszázhetvenkettőre végződő, kilencszáztizennégyes kártya a munkáltatóm bérkártyaprogramjához tartozik, és az én nevemre lett kiállítva.