— folytatta Anna ugyanazzal a higgadt hanggal. — Kidobálta a holmijaimat. Engedély nélkül hívott vendégeket az én otthonomba. A fürdőszobában cigarettázott, pedig külön kértem, hogy ne tegye. Azt mondta, költözzek vissza anyámhoz. Hát elmentem. És magammal vittem az iratokat is. Mert az enyémek.
A folyosóra csend telepedett. Még Balázs sem szólt egyetlen szót sem.
Erika a menyére meredt, és a tekintetében valami megváltozott. Nem lett kedvesebb, egyáltalán nem. Inkább csak az történt, hogy a régi módszer most nem működött. Nem az a bizonytalan Anna állt előtte, akit még egy kicsit meg lehet szorongatni, amíg enged. Hanem egy másik nő: nyugodt, világos és nagyon határozott.
— Balázs — szólalt meg végül Erika, már jóval halkabban. — Hívj nekem egy taxit.
Balázs szó nélkül elővette a telefonját.
Az autó negyedóra múlva megérkezett. Balázs levitte a nagy táskát és a szatyrokat, berakta őket a csomagtartóba. Erika közben a tükör előtt vette fel a kabátját, lassan, gondosan, mintha nem hazafelé indulna, hanem valami ünnepélyes eseményre készülődne.
Mielőtt kilépett volna, még visszafordult. Hosszan, fürkészve nézett Annára.
— Azt hiszed, győztél — mondta.
— Én csak azt tudom, hogy elfáradtam — felelte Anna. — Ez nem ugyanaz.
Az ajtó becsukódott. A zár kattanása élesen hallatszott a lakásban.
Balázs pár perc múlva jött vissza; valószínűleg segített levinni a csomagokat a kocsihoz. Belépett, levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, aztán bement a konyhába, és leült az asztal mellé.
Anna két teát készített. Az egyik bögrét elé tette, a másikkal szemben foglalt helyet.
Sokáig egyikük sem beszélt. Odakintről beszűrődött a város zaja: autók moraja, udvari hangfoszlányok, valahonnan távolról halk zene.
— Nem gondoltam, hogy idáig fajul — mondta végül Balázs.
— Mire gondolsz? A lakásra? Vagy úgy általában mindenre?
— Mindenre. — A bögréjét nézte, mintha abban keresné a választ. — Ő mindig ilyen volt. Belépett valahová, és azonnal betöltötte az egész teret. Én ehhez hozzászoktam. Azt hittem, majd te is megszokod.
— Nekem nem kellett volna megszoknom — mondta Anna szemrehányás nélkül. Csak kimondta a tényt.
— Tudom.
Anna nézte őt. Nem rossz ember ült vele szemben, nem kegyetlen, nem gonosz. Csak valaki, aki túl sokáig élt más árnyékában. Először az anyjáéban, később pedig hagyta, hogy ez az árnyék mindent beborítson körülöttük.
— Balázs, szeretném, ha egy dolgot megértenél — szólalt meg Anna. — Nem az anyád miatt mentem el. Azért mentem el, mert te hallgattál. Újra és újra. Nem tudom, helyre lehet-e ezt hozni. De szeretném kideríteni.
Balázs felemelte a tekintetét.
— Én is szeretném.
Talán ez volt az elmúlt két év legőszintébb beszélgetése közöttük. Kiabálás nélkül, könnyek nélkül, a fal túloldalán leselkedő harmadik fél nélkül. Csak ketten ültek a konyhaasztalnál, előttük a lassan kihűlő tea.
Este Anna rendbe tette a konyhát. Lesúrolta a tűzhelyet, áttörölte az ablakpárkányt, kivitte a felgyűlt szemetet. Aztán kinyitotta az ablakot, és friss levegő áramlott be a lakásba.
Később felhívta az édesanyját.
— Minden rendben — mondta. — Elment.
— És te hogy vagy?
Anna elgondolkodott egy pillanatra.
— Jól. Tényleg jól — válaszolta, és ez most nem udvariasság volt, hanem igazság. — Anya, köszönöm, hogy nem faggattál.
— Okos lány vagy te — mondta egyszerűen az anyja. — Megoldottad.
A dokumentumokkal teli mappa a hálószobai polcon feküdt, a könyvek mellett, szépen elrendezve, gerinccel kifelé. A hitelszerződés, a tulajdoni lap másolata, a befizetési bizonylatok. Még négy év törlesztés volt hátra. Rendben van, gondolta Anna. Menni fog.
Fél tizenegykor lefeküdt aludni. Hosszú hónapok óta először úgy hunyta le a szemét, hogy nem érezte: másnap megint valami kellemetlenre kell felkészülnie. Csak holnap lesz. Egy egyszerű, új nap.
Az ablakon túl zúgott a város. Valahol a másik végén Erika a saját szekrényeibe pakolta vissza a holmijait. Autók haladtak az utakon, ablakok világítottak, emberek élték a maguk történetét.
Itt pedig, a Rákóczi úti lakásban, csend volt. Jóleső, valódi csend.
És az iratok Annánál voltak.
Eltelt három hét.
Erika nem telefonált. Balázs egyszer elment hozzá, egy szerdai napon munka után, és amikor hazatért, szótlan volt ugyan, de nyugodt. Anna nem kérdezősködött. Ez már nem az ő története volt.
Balázzsal most másként beszélgettek. Nem volt háttérből beszűrődő hang, nem érkezett minden helyzetre egy harmadik vélemény. Szokatlan volt, kicsit esetlen is, mint amikor az ember újratanul valamit, amiről azt hitte, régen magától értetődik.
Egyik este Balázs elmosogatott. Nem kérésre, nem magyarázkodva, csak úgy. Anna észrevette, de nem tett rá megjegyzést. Csak bólintott. Néha a hallgatás többet mond bármilyen szónál.
A hónap végén megérkezett a következő lakáshiteles értesítés. Anna megnyitotta a banki alkalmazást, beírta volna az összeget, amikor hirtelen meglátta, hogy a felét Balázs már átutalta. Egy órával korábban.
Anna kiment az előszobába. Balázs a tükör előtt állt, éppen indulni készült valahová.
— Láttam — mondta Anna.
— Már rég meg kellett volna tennem — felelte Balázs egyszerűen.
Erről többet nem beszéltek.
Erika szombat reggel telefonált. Váratlanul, minden előzetes jelzés nélkül. Anna felvette.
— El szeretnék menni néhány holmimért — mondta az anyósa hangja. Szárazon, bevezetés nélkül.
— Rendben — válaszolta Anna. — Vasárnap háromkor. Balázs itthon lesz.
Rövid csend következett.
— Te is ott leszel?
— Igen.
Erika pontosan háromkor érkezett. Elvitt egy dobozt a saját apróságaival, egy plédet és egy régi vázát. Némán járt végig a lakáson, nem utasítgatott, nem rendezett át semmit. Távozás előtt megállt az előszobában.
— Tiszta a lakás — jegyezte meg kelletlenül.
— Igyekszem — mondta Anna.
Más nem hangzott el. Az ajtó ezúttal halkan csukódott be, csapódás nélkül.
Este Anna elővette a mappát az iratokkal. Nem olvasta át őket, csak egy ideig a kezében tartotta. Három évnyi befizetés. Az ő aláírása minden lapon. Az ő lakása.
Aztán visszatette a polcra.
Odakint tovább morajlott a város. Minden ment a maga útján.