Ez még bőven vállalható volt. Az elmúlt három évben is megoldotta valahogy, a következő négyet is végig fogja csinálni.
Az anyja közben behozott egy tányérra vágott sajtot, letette mellé az asztalra, de nem kérdezett semmit, nem kezdett faggatózni. Anna ekkor döbbent rá, milyen régen nem tapasztalt már ilyesmit: csöndet, amelyben nincs feszültség. Olyan nyugalmat, amelyben nem kell arra számítani, hogy bármelyik pillanatban becsapódik egy ajtó, vagy elhangzik valami mérgező megjegyzés.
Csütörtökön üzenetet kapott Balázstól.
„Anya beleegyezett, hogy elköltözik. Találkozzunk, beszéljük meg.”
Anna kétszer is végigolvasta a mondatot. A „beleegyezett” szó különösen rossz szájízt hagyott benne. Mintha Erika valami kegyet gyakorolna, nem pedig helyrehozná azt, amit ő maga rontott el. De ez már inkább részletkérdés volt.
Válaszul csak ennyit írt:
„Rendben. Holnap este hétkor, a Kossuth utcai kávézóban.”
Semleges hely. Ez most fontos volt.
A kávézó teljesen átlagos volt: ablak melletti kis asztalok, halk zene, kávéillat és frissen sült péksütemények melege. Balázs már ott ült, mire Anna belépett. Fáradtnak látszott. A szeme alatt sötét árnyék húzódott, a kabátja gyűrött volt, mintha csak magára kapta volna.
— Szia — mondta halkan.
— Szia.
Anna leült vele szemben, majd rendelt a felszolgálólánytól, aki odalépett hozzájuk. Balázs közben nem szólt, csak egy papírszalvétát gyűrögetett az ujjai között.
Végül ő törte meg a csendet.
— A hétvégén elmegy. Segítek neki összepakolni.
— Jó.
— Anna… — Balázs felemelte rá a tekintetét. — Hazajössz?
Anna nézte őt. Ezt az embert, akivel négy évet élt le. Nem volt gonosz ember. Alapvetően nem. Csak túlságosan kényelmes volt. Mindenkinek kényelmes — kivéve neki.
— Még gondolkodom rajta — felelte őszintén.
— Ez nem igen.
— De nem is nem.
Balázs lassan bólintott. Elfogadta. És ez meglepően új volt. Régebben ilyenkor már győzködni kezdte volna, sajnáltatta volna magát, vagy ott helyben felhívta volna az anyját tanácsért.
Kihozták a kávét. Az ablak előtt autók húztak el, a szomszédos asztalnál egy társaság nevetgélt.
— Nem tudtam, hogy ennyire rossz neked — szólalt meg Balázs csendesen.
— Tudtad — javította ki Anna minden harag nélkül. — Csak egyszerűbb volt úgy tenni, mintha nem vennéd észre.
Balázs nem vitatkozott. Ez is újdonság volt.
Anna belekortyolt a kávéjába, aztán kinézett az utcára. A fejében már ott motoszkált egy gondolat. Nem pánikszerű volt, inkább tárgyilagos: meg kellene bizonyosodnia róla, nincs-e még valami a lakással kapcsolatban, amiről nem tud. Erika egyik mondata nem hagyta nyugodni. Az, hogy „emberileg nézve” az a lakás a fiáé.
Túlságosan magabiztosan mondta ahhoz, hogy csak úgy kicsússzon a száján.
Túlságosan.
Péntek este Anna elment a lakáshoz, de nem azzal a szándékkal, hogy bemenjen. Csak látni akarta. Leparkolt a házzal szemben, és talán tíz percig ült mozdulatlanul az autóban. Az ablakokban égett a fény. A függöny mögött időnként árnyék suhant át: Erika járkált odabent.
Anna elővette a telefonját, és felhívta Andrást, egy régi ismerősét. Együtt jártak egyetemre, és néha ügyes-bajos dolgok miatt beszéltek.
— András, lenne egy kérdésem. Ha egy lakás egyetlen tulajdonos nevén van, a hitel is az ő nevén fut, és az önerőt is ő fizette, követelhet-e bárki más tulajdonrészt?
A vonal túlsó végén András egy pillanatig hallgatott.
— Házasság alatt vettétek?
— Igen. De a férjem nem fizetett bele. Egyáltalán nem.
— Vannak róla papírjaid? Befizetési igazolások, bankszámlakivonatok?
— Három évnyi bizonylat. Mind az én nevemen.
— Akkor egy vagyonmegosztásnál elég erősen lehet érvelni amellett, hogy az ingatlant a saját pénzedből szerezted. Főleg, ha az önerőhöz sem járult hozzá. Miért kérdezed?
— Egyelőre csak tisztán szeretném látni a helyzetet.
— Értem — mondta András, és a hangjából hallani lehetett, hogy elmosolyodik. — Akkor jól gondolod. A papírokat őrizd meg.
— Nálam vannak.
Szombat reggel Balázs üzenete ébresztette.
„Gyere délre. Anya pakol.”
Anna fél egy körül érkezett meg. Balázs nyitott ajtót. Úgy festett, mint aki egész éjszaka egy percet sem aludt. A szobából tompa csörömpölés és súrlódás hallatszott, mintha valami nehéz bútort húznának arrébb.
Az előszobában egy nagy, kockás utazótáska állt, mellette még két másik csomag. Anna némán végignézett rajtuk.
— A legfontosabbakat összeszedte — mondta Balázs félhangosan. — A többiért majd később jön vissza.
— Mikor később?
— Anna…
— Csak megkérdeztem.
Ekkor Erika lépett ki a szobából egy újabb táskával. Sötétkék volt, és annyira telepakolták, hogy majdnem szétfeszült. Amint meglátta Annát, megállt.
Néhány másodpercig csak nézték egymást. Aztán Erika megvetően felhorkant, és félrekapta a tekintetét.
— Szóval megjelentél.
— Igen, megjelentem — felelte Anna nyugodtan.
— Örülhetsz. Elérted, amit akartál.
Anna erre nem mondott semmit. Bement a konyhába, feltette a vízforralót. Hallotta, ahogy az előszobában Balázs halkan próbál beszélni az anyjával, Erika pedig ingerülten, szaggatott mondatokban válaszol neki.
A konyha úgy nézett ki, mintha legalább egy hete senki nem nyúlt volna hozzá. Az ablakpárkányon odaszáradt pohárnyomok, az asztalon morzsák, a tűzhelyen eredetükben nehezen azonosítható foltok éktelenkedtek. Anna csak nézte, és közben arra gondolt, hogy este fog egy rongyot, és rendbe teszi az egészet. Nyugodtan. Harag nélkül. Egyszerűen megcsinálja.
Az előszobából ekkor Erika hangja szűrődött be, most már jóval hangosabban:
— Én, csak hogy tudd, éveket áldoztam erre a gyerekre! Ez meg itt játssza a nagy háziasszonyt!
— Anya, halkabban — kérte Balázs.
— Nem leszek halkabban! Hadd hallja csak! Nála vannak a papírok! — A hangja gúnyossá vált. — És akkor mi van? Papírok! Én vagyok az anyja!
Anna kilépett a konyhából, és megállt a folyosó ajtajában.
— Erika, azok a papírok nagyon is számítanak — mondta egyenletes hangon. — Azt jelentik, hogy ebben a lakásban én döntök. Nem maga.
Erika hirtelen felé fordult.
— Te…
— Nyolc hónapon át hallgattam — szólalt meg Anna, és a hangja továbbra is nyugodt maradt.