— Erika, ezt most ne folytassuk.
— Mit ne folytassunk?! Az igazságot?! — Erika már az asztal felé tartott, két kezét csípőre vágva. — Te magad sem tudod, mi keresnivalód van itt! Se rendes háziasszony nem vagy, se normális feleség!
— Anya, elég már — jelent meg Balázs a szoba ajtajában kócosan, pólóban, olyan arccal, mint akit éppen most rángattak ki az álomból.
— Nem elég! — csattant fel Erika még hangosabban. — Ha nem tetszik, menj vissza szépen az anyádhoz!
Anna egy pillanatig csak nézte. Aztán lassan, feltűnően nyugodtan bólintott.
— Rendben.
Felállt, magához vette az iratmappát — azt, amelyikben a lakás tulajdoni lapja, a jelzáloghitel-szerződés és az elmúlt három év összes befizetési igazolása lapult —, majd bement a hálóba. Kinyitotta a szekrényt, és előhúzta az előre összekészített táskát. Balázs a küszöbről figyelte.
— Anna, most mit csinálsz? Hová készülsz?
— Anyához — felelte egyszerűen.
— Ezt most komolyan mondod? Csak azért, mert anya mondott valamit?
Anna behúzta a táska cipzárját. Eltette a telefonját, a töltőt, az autókulcsot. A dokumentumokkal teli mappát legfelülre csúsztatta.
— Teljesen komolyan.
Erika a folyosón állt, és hallgatott. Aznap reggel először. Talán nem erre számított. Talán azt hitte, Anna most is úgy tesz majd, mint máskor: lenyeli a sértést, bemegy a fürdőszobába, aztán kijön, és tovább él ugyanabban a lakásban, mintha semmi sem történt volna.
Csakhogy Anna kinyitotta a bejárati ajtót, kilépett rajta, majd maga mögött halkan, minden csattanás nélkül becsukta.
A liftben lenézett a kezében tartott mappára. A lakás papírjai. Három évnyi törlesztés. Az ő lakása.
A telefonja rezegni kezdett; Balázs már két perc múlva hívta. Anna kinyomta. Aztán újra próbálkozott. Azt is megszakította. Végül a készüléket a zsebébe süllyesztette, és kiment a parkolóba.
Az autó elsőre indult. Jó jelnek vette.
Az édesanyja a város túlsó végén lakott; forgalom nélkül nagyjából negyven perc volt az út. Anna a széles sugárúton haladt, és meglepődve vette észre, milyen csend van a fejében. Nem kavargott benne semmi. Nem jöttek a „mi lesz, ha” kezdetű gondolatok, nem marcangolta az, hogy talán túlzásba esett. Csak az út volt, a lámpák, meg a halkan szóló rádió.
A telefon még háromszor csörgött. Kétszer Balázs kereste, egyszer egy ismeretlen szám. Egyikre sem válaszolt.
Az anyja már azelőtt ajtót nyitott, hogy Anna megnyomhatta volna a csengőt; valószínűleg az ablakból figyelte, mikor érkezik.
— Gyere be. A teát már feltettem.
Nem faggatózott. Nem sopánkodott, nem kapott a szívéhez, nem kezdett nagy jelenetbe. Egyszerűen átvette a táskát, letette a sarokba, aztán leültek a konyhában, egymással szemben, ahogy régen, gyerekkorában. Mindkettejük kezében bögre gőzölgött.
— Sokáig maradsz? — kérdezte az anyja.
— Még nem tudom — mondta Anna őszintén.
Az asszony bólintott, és töltött még teát.
Balázs másnap, vasárnap déltájban jelent meg. Becsengetett, Anna pedig a kukucskálón át megnézte: ott állt kigombolt kabátban, bűnbánó arckifejezéssel. Tankönyvi jelenet.
Kinyitotta az ajtót.
— Anna, beszéljük meg, jó? — Balázs belépett az előszobába, körbenézett, mintha nem az anyósához érkezett volna, hanem valami tárgyalásra. — Anya elragadtatta magát, tudod, milyen tud lenni néha…
— Balázs. — Anna összefonta a karját a mellkasa előtt. — Bocsánatot kérni jöttél, vagy megmagyarázni?
A férfi elbizonytalanodott.
— Hát… mindkettőt, azt hiszem.
— Akkor kezdd az elsővel.
Balázs alig észrevehetően elhúzta a száját, de Anna észrevette. Ismerte ezt az arcot: akkor jelent meg rajta, amikor valami konkrétat kértek tőle, és az a konkrétum kényelmetlen volt számára. Balázs nem szerette a pontos dolgokat. A pontosság felelősséggel járt.
— Sajnálom — mondta végül. — Már korábban beszélnem kellett volna vele. Igazad van.
— Ha valóban beszélsz vele, és ha visszaköltözik a saját lakásába, hívj fel. Akkor hazamegyek.
Balázs szája résnyire nyílt.
— Anna, de hát ő nem tud csak úgy…
— Van saját lakása — vágott közbe Anna nyugodtan. — A felújítás már régen befejeződött. Nyolc hónapja.
Balázs húsz perc múlva távozott. Eredmény nélkül. Az anyja konyhájában viszont született egy rövid, de annál találóbb megjegyzés:
— Jó fiú lenne. Kár, hogy az anyjáé.
Hétfőn Anna ugyanúgy ment dolgozni, mint máskor: kilencre ért be, és a földszinti automatából vett kávéval lépett be az irodába. A kollégái vagy nem vettek észre semmit, vagy nagyon udvariasan úgy tettek. A nap gyorsan elszaladt: szezon volt, utazások, ügyfelek, telefonok, e-mailek. Este hatra már majdnem elfelejtette, hogy közben az élete irányt váltott.
Majdnem.
Szerdán Erika hívta. Anna egy ideig csak nézte a kijelzőt, mérlegelve, felvegye-e. Végül fogadta a hívást.
— Anna — szólalt meg az anyósa szokatlanul visszafogott hangon. Majdnem emberinek tűnt. — Te felnőtt nő vagy. Ilyet nem lehet csinálni, hogy az ember csak úgy fogja magát és elmegy.
— De lehet — válaszolta Anna.
— Lehet, hogy mondtam pár dolgot, amit nem kellett volna…
— Erika, beszéljünk őszintén. Nyolc hónapja az én lakásomban él. Én fizetem a hitelt. Maga vendégeket hív oda, nem pakol el maga után, és kidobálja a holmijaimat. Ez nem az a kategória, hogy „mondott pár felesleges dolgot”. Ez már rendszer.
Csend lett a vonal túlsó végén.
— Miféle rendszer? — horkant fel Erika, és ebben a pillanatban már visszatért a régi, metsző, jól ismert hangja. — Az a lakás csak azért van a te neveden, mert Balázs hitelmúltja nem volt makulátlan. Emberileg nézve az akkor is az övé.
Anna majdnem felnevetett. Emberileg.
— Értem az álláspontját — mondta higgadtan. — Viszont hallásra.
Azzal bontotta a vonalat.
Este elővette a dokumentumokkal teli mappát, és még egyszer, figyelmesen végigolvasott mindent. A jelzáloghitel-szerződésben adósként az ő neve szerepelt. A tulajdoni lapon tulajdonosként szintén ő volt feltüntetve. A befizetési igazolásokon is az ő neve állt. Minden tiszta volt. Minden hozzá tartozott.
Ezután megnyitotta a banki alkalmazást, és megnézte, mennyi tartozás maradt még hátra. Még négy évnyi törlesztés várt rá.