— Takarodj innen! Elegem van belőled, állandóan itt ólálkodsz, bámészkodsz, szimatolsz! — Erika még csak hátra sem fordult, miközben ezt mondta. Az ablak előtt állt, háttal a menyének, mintha nem is hozzá, hanem az utcához intézné a szavait. — Ez a lakás a fiamé, ha nem tudnád. Ha úgy akarjuk, egyszerűen kitesszük a szűrödet!
Anna megállt az előszoba közepén. A kezében bevásárlószatyor lógott, az arca pedig mozdulatlan maradt, egyetlen izma sem rándult. Ezt már megtanulta. Két év alatt sok mindent kénytelen volt elsajátítani.
Az anyósa nyolc hónappal korábban költözött hozzájuk. Eleinte csak „pár hétre”, mert állítólag felújítás volt a régi lakótelepi lakásában. Aztán a munkálatok véget értek, Erika mégsem ment sehová. Egyszerűen ott maradt. Mint egy bútordarab, amit behoztak, aztán elfelejtettek kivinni.
A lakás kétszobás volt, egy új építésű házban, a Kossuth Lajos utca környékén. A jelzáloghitelt Anna fizette: hónapról hónapra, késedelem nélkül, a saját fizetéséből, amelyet egy utazási irodában keresett menedzserként. A férje, Balázs autószervizben dolgozott, de valahogy mindig úgy alakult, hogy mire a törlesztésre került volna sor, nála már elfogyott a pénz. „Most becsúszott egy váratlan kiadás”, „késik a prémium”, „vissza kellett adnom egy tartozást” — minden alkalomra jutott valami új magyarázat. Anna már régen nem figyelt oda rájuk.
Péntek este Erika vendégeket hozott. Hárman érkeztek: a barátnője, Nóra a férjével, meg egy Gábor nevű férfi, akit Anna életében talán másodszor látott. Leültek a konyhában, előkerültek az üvegek, a televíziót pedig olyan hangerőre állították, mintha az egész háznak szólna.
Anna fél kilenc körül ért haza. Az asztalon még mindig ott tornyosult a mosatlan edény az előző hasonló este után, a hamutartó csordultig telt, a padlón pedig egy régi, odaszáradt folt éktelenkedett valami kiömlött italtól.
— Balázs — nézett be a szobába. A férje a kanapén hevert, és a telefonján görgette a hírfolyamot. — Láttad, mi van a konyhában?
— Anyám átjött pár emberrel — vont vállat Balázs. — Mi ebben a nagy ügy?
— Mi ebben a nagy ügy — ismételte Anna halkan. — Semmi.
Megfordult, bement a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. A tükörbe nézett. Harmincegy éves volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, a haját csak sebtében fogta össze. Az utazási irodában épp csúcsszezon volt: reggel kilenctől este hétig dolgozott, néha nyolcig is, és mire hazaért, úgy érezte magát, mint akiből az utolsó csepp erőt is kifacsarták. Otthon pedig ez várta.
A konyhából Erika harsány nevetése hallatszott ki, mélyen zengő, színpadias kacagás, mintha közönség előtt szerepelne. „Hát ez kész, Nórikám, miket nem mondasz!” Anna erősebbre nyitotta a vizet, hogy legalább részben elnyomja a hangokat.
Erika olyan asszony volt, akiről azt szokták mondani: megvan a magához való esze. Társaságban ő volt a mulatság középpontja, jókedvű, harsány, kínálgatott, ölelgetett, vicceket mesélt. De ez csak a külvilágnak szólt. Otthon egészen más emberré vált. Parancsolgatott, morgott, átrendezte a holmikat, és gondolkodás nélkül kidobta, ami nem tetszett neki. Egyszer Anna vadonatúj sportcipőjét hajította ki, mert szerinte „csak foglalta a helyet a polcon”.
— Huszonnégyezer forintot fizettem azért a cipőért — mondta akkor Anna.
— És? Ronda volt — felelte Erika, majd elment sorozatot nézni.
Balázs végig ott volt ennél a beszélgetésnél. Egy szót sem szólt.
Anna aznap sokáig ült a ház előtt az autóban. Csak ült a volán mögött, és gondolkodott.
Idővel felismerte a mintát. Valahányszor megpróbált szólni, határokat húzni, vagy bármilyen feltételt szabni, Erika azonnal sírni kezdett. Parancsszóra jöttek a könnyek: kivörösödő szem, remegő ajak, megtört hang. „Én az egész életemet a fiamnak adtam, most meg ki akarnak tenni.” Balázs ilyenkor rögtön odaugrott vigasztalni, Annára pedig olyan szemrehányó pillantást vetett, mintha azt mondaná: látod, mit műveltél?
Ez már nem egyszerű jelenet volt. Ez mesterségbeli tudás. Igazi profizmus.
Egy áprilisi reggelen Anna elment a kormányablakba.
Nem azért, mert akkor történt volna valami különös. Egyszerűen eljött az ideje. Régóta forgatta a fejében a dolgot, még az előző nyár óta, amikor Erika először jelentette ki hangosan, Nóra füle hallatára: „Ez Balázskáé, csak ne felejtse el senki.” Anna akkor nem válaszolt semmit. Csak megjegyezte.
A kormányablakban negyven percet állt sorban. Kikérte a tulajdoni lap másolatát a földhivatali nyilvántartásból. Amikor a papírra nézett, minden ott állt feketén-fehéren. Tulajdonos: Anna Nikolett. Egyedül ő. Mert a hitelt az ő nevére vették fel, mert az önerőt — kilencszázhúszezer forintot — ő tette bele a saját megtakarításából, és mert Balázs akkor azt mondta: „te ezt úgyis könnyebben elintézed, stabilabb a jövedelmed”.
Anna lefotózta a dokumentumot a telefonjával, aztán a papírt gondosan betette a táskájába.
Ezután bement a szemközti kávézóba, rendelt egy cappuccinót, és felhívta az édesanyját.
— Anya, szabad még nálad a kanapé a vendégszobában?
— Persze, hogy szabad. Mi történt, jönnél?
— Lehet. Nem most azonnal, de hamarosan.
Az anyja nem faggatta. Mindig érezte, mikor nem kell kérdezősködnie.
Végül szombaton dőlt el minden.
Erika már reggel rossz kedvében volt. Valamit mondhatott neki Nóra telefonon, hogy pontosan mit, azt nem lehetett tudni. Fel-alá járkált a lakásban, nagyokat sóhajtott, csörömpölve pakolgatta az edényeket, és csapkodta a szekrényajtókat. Anna a konyhaasztalnál ült a kávéja mellett, előtte munkahelyi iratok hevertek: hétfőig át kellett néznie a foglalásokat.
— Azért néha kitakaríthatnál — vetette oda Erika, amikor elhaladt mellette.
Anna felnézett a papírokból.
— Ma este megcsinálom.
— Este! Majd este takarít! — Erika megpördült, és a hangjában már ott csengett az a különleges, éles hangsúly, amelyet Anna jól ismert: hangos volt, támadó, mintha nem is otthon beszélne, hanem egy zsúfolt piacon. — Te egyáltalán felfogod, hogyan éltek itt? Mindenhol kosz, rendetlenség, szegény Balázskának még főzni sincs, aki főzzön…
— Elég. — Anna becsukta a mappát.