„…belemegy majd bármilyen összegbe.”
Gábor tehát nem egyszerűen azt találta ki, hogy hétvégére víz nélkül hagy, aztán ünnepelt megmentőként bevonul, mintha fehér lovon érkezne.
Sokkal szebb tervet szőtt.
Az alkatrészeket és a szerelési anyagokat a régi iskolatársának cégénél rendelte meg, nagyjából háromszoros áron ahhoz képest, amennyiért ugyanazt bárhol meg lehetett volna venni.
Vagyis a „család feje” nemcsak azt akarta végignézni, hogyan vergődöm tehetetlenül egy látványos kis leckéztetés közepén, hanem közben a közös kasszából is ki akart csorgatni körülbelül száznyolcvanezer forintot olyasmiért, ami a legközelebbi építőanyag-telepen legfeljebb hatvanezerbe került volna.
A maradék sajnálatom is elpárolgott iránta. Innentől már csak a józan számolás maradt.
Két óra alatt találtam egy közvetlen nagykereskedelmi beszállítót. Három perc múlva le volt beszélve, hogy szombat reggel kihozzák az árut.
Újabb negyedórát szántam arra, hogy a helyi fórumon előkerítsek egy értelmes szerelőt, István bácsit, aki vállalta, hogy tisztességes díjért mindent beépít. Nem azokért a csillagászati összegekért, amelyeket Gábor rendszerint „a férfimunka bonyolultságával” indokolt.
A hétvége a nyaralóban nem pusztán hasznosan telt, hanem kifejezetten keserédes elégtétellel.
Szombaton István bácsi megérkezett a teljes listával, beszerelte az új szivattyút, újraforrasztotta a műanyag csatlakozásokat, kicserélte az idomokat, majd életre keltette az egész rendszert.
A régi, állítólag javíthatatlan berendezést a szemem láttára szedte szét. Pillanatok alatt megtalálta a filléres hibát: mindössze egy érintkező lazult ki. Aztán elkérte tőlem alkatrésznek, és még húszezer forintot is leszámolt érte.
Vasárnap délután ötre a kertben frissen nyírt fű illata terjengett.
Az új szivattyú olyan lelkesen dolgozott, mintha jutalmat remélne érte, én pedig a verandán ültem, magam elé rendezve a blokkokat, garancialeveleket és számlákat.
A kép tökéletesen összeállt. Már csak a szereplők hiányoztak.
Pontban hatkor megnyikordult a kiskapu. Ketten jelentek meg az ösvényen.
Elöl az anyósom vonult, olyan arccal, mint egy szigorú vizsgálóbizottság egy katasztrófa helyszínén. Mögötte Gábor kullogott, magára öltve a megfáradt mártír komor tekintetét.
Nyilván arra számítottak, hogy romhalmazt találnak, kiszáradt ágyásokat, meg engem, amint hisztérikusan hadonászom egy franciakulccsal.
— Na, Nórikám? — kezdte Mária még azelőtt, hogy felért volna a lépcsőhöz, és a hangjából cukormázas rosszindulat csöpögött.