— Rájöttél végre, ugye, hogy egy házban mégiscsak a férfi az ész? — folytatta Mária, mézesmázos hangon, amely mögött ott sziszegett a méreg. — Férj nélkül az asszony az első szögnél elveszíti a fejét. Gáborkám annyira aggódott érted, szegénykém, egész hétvégén fel-alá járt, nem találta a helyét…
Ebben a pillanatban a nappali nyitott ablakából, ahol nyárra Márk kalitkája állt, felhangzott a papagáj vidám, rekedt rikácsolása:
— A fej elment! Víz megjött! A fej elment!
Mária úgy akadt el, mint egy énekesnő, akinek hirtelen kikapcsolják az aláfestést.
Gábor megnyúlt nyakkal bámult a házfal melletti vadonatúj csapra. Abból pedig, mintha csak külön neki rendeztek volna bemutatót, apró cseppek hullottak, csillogva a napsütésben.
A család néha tényleg olyan, mint egy csónak: az egyik csendben evez, a másik meg fennhangon szidja a víz sodrását, és közben szentül hiszi, hogy ő a kapitány.
— Ugyan már, Mária — mondtam, és még csak fel sem keltem a karosszékből. — Semmi pánik nem volt. Fáradjatok be, üljetek le. Víz van, a csövek kicserélve, a nyomás remek.
— Hogyhogy… kicserélve? — pislogott Gábor zavartan. — Ki csinálta? Te ehhez egyáltalán nem értesz! Biztosan átvágtak, ez száz százalék!
Márk, érezve, hogy hálás közönséget kapott, odasomfordált a rácshoz, félrebillentette a fejét, és következő előadásában olyan pontosan utánozta Gábor dicsekvő hangsúlyait, hogy szinte fájt hallgatni:
— Majd visszakúszik! Nélkülem elveszik! Hadd tanulja meg! Hadd tanulja meg! Kanapéhős!
Gábor arcából kiszaladt a vér. Mária értetlenül kapta a fejét az ablak felé.
— Gábor, mit hord össze ez a madár?
— A tévéből szedte… biztosan a tévéből — motyogta Gábor gyalázatosan gyenge védekezéssel, miközben ösztönösen hátrálni kezdett a kiskapu irányába.
Az előbb még felfújt tekintélye pillanatok alatt eresztett le, és a helyét egyre nyilvánvalóbb rémület vette át.
Csakhogy a tollas ügyésznek esze ágában sem volt befejezni a vádbeszédet.
— Mondd el anyának! Mondd el anyának! Nóra úgysem tudja! — rikoltotta Márk, majd egy undorító, bugyborékoló kuncogást is hozzátett, amelyben félreismerhetetlenül ott volt Gábor nevetése egy üveg sör után.
A verandára olyan csend telepedett, hogy még azt is hallani lehetett, ahogy egy dongó zümmög a virágágyás fölött.
Mária arca lassan mély bordóba váltott. Végre összeállt neki a kép: a fia nem aggódott, hanem előre megtervezett egy kis házi szabotázst, hogy aztán az ő jelenlétében rajtam bizonyíthassa a saját nagyszerűségét.
Én ekkor nyugodtan felegyenesedtem, és úgy döntöttem, ideje tisztázni, ki kit próbált valójában bolonddá tenni.