ha azok, akiknek támogatniuk kellene, minden lépésnél akadályt gördítenek az ember elé. Annának rendre elküldték ezeknek a posztoknak a képernyőfotóit, és minden újabb bejegyzés mélyebbre szúrt, mint az előző. Nóra ugyan senkit sem nevezett meg, de az ismerősi körben pontosan tudta mindenki, kiről szólnak a panaszos sorok.
Az igazi rémálom egy héttel később kezdődött. Katalin megjelent Anna lakásának ajtaja előtt Péterrel és két ismeretlen férfival. Hangosan követelte, hogy engedjék be őket, és Anna „adja vissza a fiának azt az otthont, ami törvény szerint őt illeti”. Anna azonban nem állt le vitatkozni velük a küszöbön. Bezárkózott, és rendőrt hívott.
A körzeti megbízott nagyjából húsz perc múlva érkezett meg. Középkorúnál idősebb rendőr százados volt, fáradt vonásokkal, de éles, figyelmes tekintettel. Meghallgatta mindkét felet, majd nyugalomra intette a társaságot. Katalin azonnal az érzelmekre próbált hatni: arról beszélt, hogy a kegyetlen menye az utcára tette a saját férjét. Péter némán álldogált mellette, és időnként bólintott. A két kísérő, akik rokonként mutatkoztak be, felháborodott hangon erősítgették Katalin szavait.
Anna higgadtan megkérte a rendőrt, hogy menjen be vele a lakásba, mert szeretne négyszemközt mutatni valamit. Elővette a hitelszerződést, amelyben ő és Péter egyaránt adóstársként szerepeltek. Aztán megmutatta a bankszámlakivonatokat is, amelyekből egyértelműen látszott, hogy a havi törlesztőrészleteket az ő kártyájáról vonták le. Végül elindította azt a bizonyos hangfelvételt, amelyen Nóra meddő tyúknak nevezte, Katalin pedig pénzt követelt az esküvőre.
A százados végighallgatta a felvételt, és egyre komorabb lett az arca. Amikor visszament a lépcsőházba, ahol a rokonság még mindig zajongott, határozott, jól hallható hangon szólalt meg:
— Hölgyeim és uraim, hivatalosan figyelmeztetem önöket. Ha továbbra is nyomást gyakorolnak erre a hölgyre, a viselkedésük akár zsarolásként is értékelhető. Ez már büntetőjogi kategória, és komoly következményei lehetnek. Azt javaslom, menjenek haza, és ha bármilyen jogi igényük van, azt kulturált módon, bírósági úton érvényesítsék.
Katalin levegőt vett, hogy visszavágjon, de a rendőr felemelte a kezét.
— Elmondtam, amit kellett — zárta le keményen. — Most mindenki távozik.
A családtagok végül elindultak lefelé, de közben gyűlölködő pillantásokat vetettek Annára. Péter ment el utoljára. Anna a szemében zavart látott, sőt valami megkésett döbbenetet is. Mintha a férfi egészen addig nem hitte volna el, hogy az ügy valóban idáig fajulhat.
Aztán elérkezett a válás napja. Anna sötétkék, visszafogott kosztümben ment a bíróságra. Péter az anyjával érkezett, Katalin pedig az egész eljárás alatt látványosan sóhajtozott és rosszallóan ingatta a fejét. Békülésről már senki sem kérdezte őket. A bíró gyorsan átnézte az iratokat, a házassági szerződés alapján rendelkezett a vagyonmegosztásról, majd kimondta a döntést. A lakás Annánál maradt, mivel ő vállalta, hogy egyedül fizeti tovább a még fennálló jelzáloghitelt. Péter az autót kapta meg.
Hárman léptek ki az épületből. Katalin azonnal magyarázni kezdett valamit a fiának, de Anna nem akarta hallani. Felszállt az első buszra, és hazament. Egyszerre érzett ürességet és olyan könnyebbséget, amilyet már nagyon régóta nem.
Eltelt egy hónap. Anna szinte teljesen beletemetkezett a munkába, mert nem akart folyton a történteken rágódni. Apránként visszatért az életébe a mosoly. Újra találkozott a barátnőivel, sőt beiratkozott úszni is, amire már évek óta vágyott. A hűtő ajtaján maradt üres helyet, ahol korábban az azúrkék vízről készült kép függött, most egy olyan fotóval takarta el, amelyet a legutóbbi szülői látogatásakor készített.
Egy szombati napon Anna bement a szupermarketbe bevásárolni. A tejtermékes polc előtt állt, joghurtot válogatott, amikor hirtelen ismerős hang ütötte meg a fülét. Megfordult, és meglátta Nórát. A volt sógornője a pénztár közelében állt, kosarában olcsó mirelit ételek és félkész termékek hevertek. Fáradtnak, beesett arcúnak tűnt. Nyoma sem volt rajta annak a menyasszonyi ragyogásnak, amelyet korábban olyan büszkén emlegetett.
Nóra is észrevette Annát. Egy pillanatra megdermedt, aztán határozott léptekkel elindult felé. Anna felkészült rá, hogy újabb jelenet következik.
— Na, most boldog vagy? — kérdezte Nóra, amikor két lépésnyire megállt előtte. A hangja tompa volt és megrepedt a dühtől. — Tönkretetted az életemet. Remélem, elégedett vagy magaddal.
Anna nyugodtan nézett rá. Nem érzett sem haragot, sem kárörömöt. Csak enyhe szomorúságot, olyasmit, amit az ember akkor érez, amikor valaki a saját kezével taszítja magát bajba.
— Én nem tettem tönkre az életedet, Nóra — felelte csendesen. — Te rontottad el, amikor eldöntötted, hogy mások kötelesek fizetni a vágyaidért.
— Te ezt nem érted — szipogta Nóra. — A vőlegényem elhagyott. Amikor megtudta, mennyi pénzt követelt anya a családodtól, azt mondta, nem akar ilyen rokonságba belekerülni. Azt mondta, ilyen feleség neki nem kell. Az esküvő lefújva. A hitel pedig most Péteren maradt. Anya és apa meg úgy összevesztek, hogy apa elköltözött a testvéréhez vidékre. Azt mondta, többé nem bírja ezt az őrületet.
Anna némán hallgatta. Eszébe jutott az ügyvéd mondata: az a kölcsön, amelyet a házastárs beleegyezése nélkül, személyes célokra vesznek fel, magánkötelezettségnek minősül. Vagyis Péternek egyedül kell majd törlesztenie azt az ötszázezer forintot. Kamatostul. Éveken át. A bank pedig Annától egyetlen fillért sem követelhet.
— Sajnálom, hogy így alakult — mondta őszintén. — De nem dönthettem másként. Nem vagyok köteles mások szeszélyeit finanszírozni.
Nóra még válaszolni akart valamit, Anna azonban már megfordult, és elindult a kijárat felé. Hallotta, hogy a volt sógornője utána kiabál, de a szavak összemosódtak a bolt zajával.
Három nappal később Anna a Liszt Ferenc repülőtéren állt egy kisebb bőrönddel maga mellett. Mellette Júlia, az egyetemi évekből maradt legjobb barátnője mosolygott ragyogó arccal. Az indulási táblán ott világított a járatszám és az úti cél: Dubrovnik. Világos part, azúrkék tenger, tíz nap csönd és nyugalom. Pontosan az, amit Anna jobban megérdemelt, mint bárki más.
— Hogy vagy? — kérdezte Júlia, és fürkészve nézett a szemébe. — Nem bánod?
Anna megrázta a fejét. Egyetlen pillanat alatt végigfutott benne minden: az éjszakai műszakok, a rokoni botrányok, Péter árulása, a bírósági tárgyalások, az üres lakásban töltött magányos esték. És akkor megértette, hogy semmit sem bán. Az egész olyan volt, mint egy fájdalmas műtét: ki kellett vágni a beteg részt, hogy a szervezetnek legyen esélye meggyógyulni.
— Egyáltalán nem — válaszolta, és elmosolyodott.
A kabátzsebében ott lapult a telefonja, lenémítva. A kijelzőn egy olvasatlan üzenet világított Pétertől: „Beszélhetnénk? Mindent megértettem.” Anna elolvasta, néhány másodpercig nézte a sorokat, aztán válasz nélkül törölte. Utána belekarolt Júliába, és együtt indultak a becsekkolópult felé.
A gép pontosan menetrend szerint emelkedett a levegőbe. A szárny alatt tejszínhabra emlékeztető felhők úsztak, valahol messze odalent pedig ott maradtak az adósságok, a hitelek, a sérelmek és mások esküvői, amelyekért Anna soha többé nem fog fizetni.