észrevétlen mozdulattal bekapcsolta a telefonján a hangrögzítőt. A készülék ott feküdt a könyvek mellett, a polcon, éppen elég közel ahhoz, hogy mindent tisztán felvegyen.
Eleinte úgy tűnt, mintha valóban békülni jöttek volna. Katalin teát töltött, az időjárásról beszélt, majd arról, hogy a közeli hozzátartozóknak meg kell tudniuk bocsátani egymásnak. Nóra némán ült az asztalnál, és a kiskanalával egy szelet tortát piszkált. Anna azonban türelmesen várt. Pontosan tudta, hogy az igazi támadás még csak ezután következik.
— Értsd meg, Anna — szólalt meg végül Katalin, és a hangja hirtelen mézesmázossá vált —, mi mindannyian egy család vagyunk. Hálásnak kellene lenned, amiért befogadtunk. Péter találhatott volna nálad sokkal alkalmazkodóbb lányt is, mégis téged választott. Te pedig úgy viselkedsz, mintha az ellenségeid lennénk.
— Nem tartalak benneteket ellenségnek — felelte Anna higgadtan. — Egyszerűen csak nem értem, miért kellene a saját pénzemből kifizetnem a lányod esküvőjét.
— Azért, mert a bátyámmal élsz! — csattant fel Nóra. — Az ő pénzét használod, az ő lakásában laksz. Egyébként is, azt a lakást hitelből vették, és ő törleszti. Mégis ki vagy te, hogy itt követelőzz?
Anna hosszasan nézett a sógornőjére. Aztán a tekintete Péterre siklott. A férje lehajtott fejjel ült, és egyetlen szót sem szólt.
— A lakást jelzáloghitelből vettük, amelyet ketten fizetünk — mondta Anna lassan, tagoltan, mintha egy alapvető tényt kellene elmagyaráznia. — A felújítást pedig az én saját megtakarításomból finanszíroztuk. Úgyhogy a találgatásaidat inkább tartsd meg magadnak.
— Lányok, ne veszekedjetek! — avatkozott közbe Katalin. — Próbáljunk ésszerűen beszélni. Anna, mi értjük, hogy rosszul esik neked ez az egész. De te is érts meg minket. Istvánnak beteg a szíve. Jó kardiológiai ellátásra van szüksége, gyógyszerekre, és ezek nagyon sokba kerülnek. Nem tudjuk egyedül vállalni az esküvő összes kiadását. Nórácska pedig gyermeket vár, neki most tilos idegeskednie. Te orvos vagy, neked igazán tudnod kellene, mennyire komoly dolog ez.
— Vagyis azért kellene fizetnem az esküvőt, mert a férjed beteg, a lányod pedig terhes? — kérdezte Anna.
— Azért kell segítened, mert ez a családod — vágta rá Katalin. — Vagy talán nem tartozol közénk?
Ekkor Nóra elveszítette a maradék önuralmát is. Felpattant a székről, és magából kikelve ordítani kezdett:
— Tönkretetted az esküvőmet! Csak magadra gondolsz! Egy meddő tyúk vagy, aki irigyli a boldogságomat! Neked soha nem lesz gyereked, ezért akarod elrontani az én ünnepemet!
A szobára dermedt, éles csend telepedett. Péter arca falfehérré vált. Katalin úgy tett, mintha megrendítette volna a lánya kirohanása, de Anna észrevette a szemében felvillanó elégedettséget. Ez a mondat nem hirtelen jött. Ezt előre kitalálták.
Anna lassan felállt, odalépett a polchoz, és felvette a telefonját. Leállította a felvételt, majd a készüléket a zsebébe csúsztatta.
— A beszélgetésnek vége — mondta fagyos nyugalommal. — Kérem, hagyjátok el a lakásomat.
— Ez az én lakásom is! — szólalt meg végre Péter.
— Pontosan — fordult felé Anna. — Ezért erről most kettesben fogunk beszélni. Tanúk nélkül.
Amikor a vendégek mögött becsukódott az ajtó, Anna elővette a telefont, és elindította a hangfelvételt. A szobát újra megtöltötték az imént elhangzott hangok. Péter hallgatta, és közben egyre jobban megváltozott az arca. Amikor Nóra meddő tyúknak nevezte Annát, összerezzent, és fájdalmas tekintettel nézett a feleségére. Anna azt hitte, most végre megérti. Ám amikor a felvétel véget ért, Péter nem azt mondta, amit ő remélt.
— Te felvetted a családomat? — kérdezte döbbenten. — Kémkedtél utánuk? Egyáltalán felfogod, ez hogy néz ki?
— Magamat védtem — válaszolta Anna csendesen. — És most már bizonyítékom van rá, hogy a rokonaid sértegetnek és pénzt akarnak kicsikarni belőlem.
— Senki nem akart kicsikarni semmit! — kiabálta Péter. — Segítséget kértek! Emberi módon kértek segítséget! Te meg úgy állítod be, mintha valami bűnügy lenne!
Idegesen járkálni kezdett a nappaliban, hol a fejéhez kapott, hol megállt, majd újra elindult. Anna ekkor értette meg igazán, hogy az a férfi, aki előtte áll, már szinte idegen neki. Nem az a fiú volt, akivel annak idején az első randevún moziba ment. Nem az a férfi, aki egy hosszú éjszakai műszak után kézen fogva kísérte ki a kórházból. Valaki más állt ott. Megtört ember. Olyan férfi, aki az anyja jóváhagyásától függ, és kész feláldozni a feleségét, csak hogy továbbra is jó fiúnak lássák.
— Bocsánatot kell kérned — mondta Péter, amikor végre megállt. — Bocsánatot kérsz, és kifizeted legalább az összeg felét. Akkor anya meg fog enyhülni. Nem haragtartó. Mindent helyre tudunk hozni.
— Egyetlen fillért sem fizetek — jelentette ki Anna. — És nincs miért bocsánatot kérnem.
— Akkor komolyan el kell gondolkodnunk a jövőnkön — keményedett meg Péter hangja. — Ha nem tiszteled a családomat, nem látom értelmét folytatni.
Abban a pillanatban megszólalt Anna telefonja. Üzenet érkezett Nórától. A sógornője egy linket küldött egy méregdrága menyasszonyi ruháról, alá pedig ezt írta: „Ennyit igazán megtehetnél, nem fogsz belerokkanni. Na jó, megbocsátok neked, ha szépen viselkedsz, és mindent rendesen elintézel.”
Anna szó nélkül Péter elé tartotta a kijelzőt. A férje elolvasta az üzenetet, aztán elfordította a fejét.
— Csak felindulásból írta — motyogta. — Nem rosszindulatból.
Ekkor Anna némán bement a hálószobába, kinyitotta a szekrényt, és elkezdte kiszedni Péter holmiját. Ingeket, farmereket, pulóvereket hajtogatott össze gondosan, majd egy nagy utazótáskába pakolta őket. Péter az ajtóban állt, és rémülten, tágra nyílt szemmel figyelte.
— Mit művelsz? — kérdezte.
— Összepakolom a dolgaidat — felelte Anna anélkül, hogy hátrafordult volna. — Elmész anyádhoz. Ott szeretnek, ott értékelnek. Nekem pedig gondolkodnom kell.
— Nem dobhatsz ki! — ordította Péter. — Ez közös lakás!
— Éppen ezért te mész el — mondta Anna, miközben behúzta a táska cipzárját, és kitette a csomagot az előszobába. — Én itt maradok. Ha akarod, fordulj bírósághoz, és osztozkodjunk. De most jobb lesz, ha egy ideig az anyádnál laksz.
Kinyitotta a bejárati ajtót, és némán várta, hogy a férje felvegye a cipőjét. Péter még hosszú másodpercekig mozdulatlanul állt, mintha nem hinné el, hogy ez valóban megtörténik. Végül megragadta a táskát, és kilépett a lépcsőházba.
— Ezt még meg fogod bánni — vetette oda búcsúzóul. — Te rombolod szét a családunkat.
Az ajtó becsapódott mögötte. Anna nekidőlt a falnak, és lehunyta a szemét. A lakásban egyszerre nyomasztó csend lett. Csak a konyhából hallatszott a rosszul elzárt csap egyenletes csöpögése. Kiment, elzárta a vizet, aztán leült a hokedlire. Nem maradtak gondolatai. Csak a fáradtság. Mély, mindent elborító kimerültség, olyan, amilyet akkor érzett az ember az intenzív osztályon egy elveszített küzdelem után, amikor a beteg az orvosok minden erőfeszítése ellenére meghalt.
A következő két hét valóságos rémálommá vált. Katalin naponta telefonált, és minden alkalommal más taktikával próbálkozott. Egyszer fenyegetőzött: azt ígérte, bíróságon fogja elérni a vagyonmegosztást, és gondoskodik róla, hogy Anna semmivel se maradjon. Máskor sajnálkozó hangon beszélt hozzá, mintha a „szegény, megtévedt meny” csupán útmutatásra szorulna. Volt, hogy azt jósolta, Péter majd talál magának egy rendes nőt, Anna pedig élete végéig egyedül marad.
Nóra sem maradt el az anyjától. A közösségi oldalain hosszú bejegyzésekben kezdte ecsetelni, mennyire nehéz esküvőre készülni.