Én viszont nem tartozom közéjük.
— Azért, mert zsugori vagy! — sikoltotta Nóra, és a hangja már-már berekedt a dühtől. — Egész életedben mások pénzét számolgatod! Nektek vannak megtakarításaitok! Anya mondta, hogy a Maldív-szigetekre készültök! Tényleg annyira sajnálod feláldozni a nyaralásodat egy hozzád közel álló ember boldogságáért?
— Hozzám közel álló? — ismételte Anna, és a hangjában hideg, kemény él csendült. — Amióta ismerjük egymást, egyszer sem kérdezted meg őszintén, hogy vagyok. Csak akkor hívsz, amikor fizetésig kölcsön kellene valamennyi. A rokonok, akik valóban családként tekintenek egymásra, nem így viselkednek.
Nóra kiviharzott a lakásból, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek az ablaküvegek. Fél óra sem telt el, amikor megszólalt Anna telefonja. Katalin hívta.
— Sikerült sírógörcsig kergetned azt a lányt — közölte fagyos, vádló hangon. — Most ott fekszik, teljesen kiborulva. Felment a vérnyomása. Ezt akartad elérni?
Anna nem válaszolt. Pontosan tudta, hogy bármit mondana, azt később ellene fordítanák.
— Holnap este várlak benneteket — folytatta az anyósa. — Leülünk, és kulturált emberek módjára megbeszéljük ezt az ügyet. Bízom benne, hogy addigra lehiggadsz, és képes leszel józan döntést hozni.
Anna bontotta a vonalat, aztán a férjére nézett. Péter a szoba sarkában ült a laptopja előtt, és úgy tett, mintha elmélyülten dolgozna. Anna azonban érezte, hogy a legnehezebb beszélgetés még csak most következik.
Aznap este, amikor már lefeküdtek, Péter sokáig forgolódott mellette. Végül felült az ágyban, felkapcsolta az éjjeli lámpát, és bizonytalanul megszólalt:
— Anna, komolyan beszélnünk kellene.
— Hallgatlak — mondta a nő, és ő is felült, majd a háta mögé igazította a párnát.
— Nézd… anya bizonyos szempontból nem mond hülyeséget. Nóra tényleg nagyon régóta erről az esküvőről álmodik. A vőlegénye rendes ember, jó családból való. Ha most nem segítünk, az nagyon rosszul fog kinézni. Az emberek beszélni fognak. Azt mondják majd, hogy a bátyja sajnálta a pénzt a saját húgától.
— Péter — kezdte Anna visszafogottan, bár belül már forrt benne az indulat —, nekünk nem mások elvárásai szerint kell élnünk. Vannak saját terveink, saját szükségleteink. Nem vagyunk milliárdosok, hogy ekkora összegeket csak úgy szétszórjunk.
Péter lehajtotta a fejét, és elhallgatott. Anna egy pillanatra azt hitte, ezzel vége is a vitának, már nyúlt volna a lámpa kapcsolója felé, amikor a férje kimondott egy mondatot, amely egyetlen csapással darabokra zúzta mindazt, amiben addig hitt.
— Már felvettem egy hitelt.
Anna mozdulatlanná dermedt. A hálószoba levegője hirtelen sűrűnek, fullasztónak tűnt.
— Mit csináltál? — kérdezte alig hallhatóan.
— Személyi kölcsönt vettem fel — ismételte Péter, továbbra sem nézve a szemébe. — Kétmillió forintot. Öt évre. Átutaltam anyának. Már lefoglalta belőle az éttermet, kifizette az előleget.
Anna úgy érezte, minden vér kifut az arcából. A keze jéghideggé vált. Nézte a férfit, akivel öt éve élt együtt, és egyszerűen nem ismert rá. Az ember, akiben feltétel nélkül megbízott, abban a pillanatban beismerte, hogy elárulta.
— A megkérdezésem nélkül vettél fel hitelt? — a hangja halk volt, de félelmetesen nyugodt. — A közös jövőnket terhelted meg a húgod esküvője miatt? Úgy, hogy engem még csak meg sem kérdeztél?
— Ugyan már, ez nem a világ vége — próbált védekezni Péter. — Majd visszafizetjük. Kétmillió forint, nagy ügy. Mindketten keresünk, megoldjuk.
— Nem az összeg a lényeg — Anna felállt az ágyból, és járkálni kezdett a szobában. — Hanem az, hogy kettőnk helyett döntöttél. Anyád és a húgod érdekeit a mi házasságunk fölé helyezted. Semmibe vetted a bizalmat, amit együtt építettünk fel. Fogtad, és egyetlen mozdulattal áthúztad mindazt, amit közösen terveztünk.
— Ne túlozd el — fintorgott Péter. — Ez egy teljesen hétköznapi családi helyzet. Mindenki segít a rokonainak. Az egyik kolléganőm például lakáshitelt vett fel, hogy támogatni tudja az öccsét a lakásvásárlásban, és mégis rendben élnek.
— A kolléganőd saját akaratából vállalta azt a hitelt — mondta Anna tagoltan, szinte minden szót külön odaszögezve. — Te viszont kész tények elé állítottál. Arra sem méltattál, hogy előtte megbeszéld velem.
Kiment a hálóból, és egyenesen a dolgozószobába ment. Ott állt a régi laptopja, amelyet a munkájához, orvosi dokumentációk rendezéséhez használt. Anna belépett a banki felületre, és több képernyőmentést készített. Ezután megnyitotta a tranzakciók előzményeit, és lementette a számlakivonatot is. Még nem tudta, szüksége lesz-e rá, de valami mély, ösztönös bizonyosság azt súgta neki, hogy ezután nem egyszerű családi vita következik, hanem valódi háború.
Másnap reggel nem reggelizett. Felöltözött, és azt mondta Péternek, hogy elintéznivalója van a városban. Valójában egy ügyvédhez ment, akinek a telefonszámát az egyik munkahelyi kolléganője adta meg. Erika, az ügyvéd, ötvenes éveiben járó nő volt, éles tekintettel és olyan beszédmóddal, amelyben nem volt helye felesleges köröknek: röviden, pontosan, lényegre törően fogalmazott.
Anna mindent elmondott neki, igyekezve egyetlen fontos részletet sem kihagyni. Beszélt a hitelről, az anyósa nyomásgyakorlásáról, Nóra jelenetéről, a sírásról és a vádaskodásokról. Megmutatta a képernyőmentéseket és a számlakivonatokat is. Az ügyvéd figyelmesen végighallgatta, közben néha jegyzetelt a füzetébe, majd hátradőlt a székében, és mérlegelő pillantással nézett Annára.
— A házasságát szeretné megmenteni, vagy a saját érdekeit akarja védeni? — kérdezte minden kerülő nélkül.
— Igazságot szeretnék — felelte Anna. — És tudni akarom, mennyire volt jogszerű az, amit a férjem tett.
Erika bólintott, majd magyarázni kezdett. Kiderült, hogy ha az egyik házastárs a másik beleegyezése nélkül vesz fel hitelt, azt bizonyos esetekben meg lehet támadni, amennyiben bizonyítható, hogy a pénzt nem a család közös szükségleteire fordították. A jog szerint az ilyen tartozás személyes kötelezettségnek minősülhet, és elsősorban annak kell felelnie érte, aki felvette. A gyakorlat azonban ennél jóval bonyolultabb. Ha a törlesztés már a közös kasszából történik, sokkal nehezebb bizonyítani, hogy a kölcsön nem a házaspár érdekeit szolgálta. Ráadásul a bankot nem érdekli, ki fizeti a részleteket; számára csak az számít, hogy a tartozás határidőre csökkenjen.
— Azt tanácsolom — mondta az ügyvéd —, gyűjtsön össze minden lehetséges bizonyítékot. Rögzítse a beszélgetéseket a férje rokonaival. Mentse el az üzenetváltásokat. Dokumentálja, hogy a pénz Nóra esküvőjére ment, nem pedig az önök közös háztartására vagy családi céljaira. Ha egyszer vagyonmegosztásra vagy válásra kerülne sor, ez az anyag döntő jelentőségű lehet.
Anna nehéz szívvel lépett ki az ügyvédi irodából. Nem akart válni. Szerette Pétert. Mégis világosan érezte, hogy valami visszafordíthatatlan történt. Abban a pillanatban, amikor a férje a háta mögött átutalta a pénzt az anyjának, átlépett egy határt. És ezt a határt már nem lehetett egyszerűen kiradírozni.
Ugyanezen az estén csöngettek náluk. Anna ajtót nyitott, és Katalint meg Nórát találta a küszöbön. Az anyósa egy tortásdobozt tartott a kezében, Nóra pedig mögötte húzódott meg, arcán gondosan megkomponált bűnbánó kifejezéssel. Anna azonnal felismerte: ez nem békülési kísérlet, hanem előadás.
— Azért jöttünk, hogy kibéküljünk — jelentette ki Katalin, és meghívás nélkül belépett a lakásba. — Elég volt a duzzogásból, Anna. A családnak össze kell tartania.
Péter kijött a szobából, és reménykedve pillantott a feleségére. Látszott rajta, mennyire szeretné, ha minden valahogy elsimulna. Anna szó nélkül beengedte a vendégeket a nappaliba, ő maga pedig a könyvespolc közelében maradt.