Anna az ablaknál állt, és a nedves aszfaltot figyelte odalent. Három egymást követő éjszakán át küzdött egy beteg életéért egy rendkívül bonyolult műtét után. Nem aludt, alig evett, csak az számított, hogy annak az ötvenéves férfinak a szíve újra egyenletesen, erősen verjen. Amikor a negyedik reggelen a páciens végre kinyitotta a szemét, Anna tudta: megtette, amit lehetett. Akkor már semmi másra nem vágyott, csak csendre. Puha, világos homokra. Hullámok tompa morajára. Péterrel másfél éve gyűjtögettek erre az útra, minden nélkülözhető forintot félretettek. A hűtőn, egy mágnes alatt, egy utazási magazinból kivágott kép függött türkizkék vízről, és Anna valahányszor rápillantott, önkéntelenül elmosolyodott. Már csak két hónap választotta el őket a szabadságtól.
Szombat délelőtt telefonált az anyósa. Katalin hangja nem kérlelt, inkább utasított: este mindenki nála vacsorázik, családi összejövetel lesz. Anna megpróbálta kimenteni magát, mondta, hogy kimerült, de Katalin rövidre zárta a dolgot: „Családi ügyről van szó, ezen nincs mit vitatni.” Anna felsóhajtott, aztán felvette azt a ruhát, amelyet Pétertől kapott a házassági évfordulójukra. Abban reménykedett, legalább egy kicsit jobb kedve lesz tőle.
Az anyósa lakásában friss sütemény illata terjengett, de a levegőben volt valami merev, természetellenes feszültség is. Nóra, Péter húga a kanapén ült, és egy esküvői magazint lapozgatott. A családfő, István, a szokásos módon hallgatott, tekintetét a televízióra szegezve. Katalin a terített asztal körül sürgött-forgott, ám a pillantása hűvös volt és méricskélő, olyan, mint egy szigorú igazgatóhelyettesé, mielőtt behívatná a szülőket az iskolába.
Amikor végre mindenki leült, Anna úgy érezte, oldania kellene a nyomasztó hangulatot. Elővette a telefonját, megnyitotta a képeket, és megmutatta a kis vízparti szállás fotóját.
— Péterrel kinéztünk egy helyet a nyaralásra — mondta, igyekezve könnyednek hallatszani. — Képzeljétek el, reggel felébredsz, és alattad csillog a tenger. Olyan tiszta, mintha üveg lenne. A színes halak szinte a lábadnál úszkálnak.
Péter bólintott, és átvette a szót:
— Igen, az utazást már lefoglaltuk. Ha minden jól megy, júniusban indulunk tíz napra.
Katalin lassan letette a villáját az asztalra. A fémes koppanás valahogy véglegesnek hatott. Nóra felpillantott az újságból, és az anyjára nézett; a tekintetében ott volt az a fajta várakozás, amelyből Anna azonnal megértette, hogy ezt a jelenetet előre kitalálták.
— Nagyon kedves — szólalt meg Katalin jeges nyugalommal. — Csakhogy most van ennél fontosabb dolgunk is. Nórácska férjhez megy. Az esküvőjének pedig igazinak kell lennie, szépnek, rangosnak, olyannak, amilyet nem kell szégyellni. Nem valami olcsó kis vendéglős összecsapásról beszélünk.
Anna gyomra összerándult. Ujjai akaratlanul is a terítő szélébe kapaszkodtak. Lassan Péterre nézett. A férje a tányérját bámulta, mintha hirtelen rendkívül érdekesnek találná a porcelán mintáját.
— Készítettünk egy előzetes költségtervet — folytatta az anyósa, és a hangja most már tárgyalásra emlékeztető, száraz tónust kapott. — Terembérlés, vacsora, ceremóniamester, fotós, díszítés, menyasszonyi ruha egy rendes varrónőtől, kikérő, hajós program. Összesen nagyjából tízmillió forint körül jön ki. Nem kevés, ezt mi is tudjuk, de egy lány életében ez a legfontosabb nap. Nem éghetünk le a vőlegény családja előtt.
— Tízmillió? — ismételte Anna, és érezte, hogy megremeg a hangja. — Katalin, ez elképesztően sok pénz.
— Tisztában vagyunk vele — nézett rá egyenesen az anyósa. — Éppen ezért kell a családnak összefognia. Mi apáddal vállaljuk a magunk részét. A vőlegény és a szülei is beszállnak. Ti pedig Péterrel, mint a legfiatalabbak és legsikeresebbek, természetesen nagyobb részt vállaltok. Kétmillió forintra gondoltunk. A ti jövedelmetek mellett ez nem elrugaszkodott összeg.
Csend telepedett az asztalra. A szomszéd szobában egy falióra egyenletesen ketyegett. Nóra kihívóan meredt Annára, mintha azt üzenné: „Na, csak próbálj meg nemet mondani.” István továbbra is közönyösen nézte a tévét, pedig a készülék hangja le volt némítva.
Anna mély levegőt vett. Eszébe jutottak a véget nem érő ügyeletek, az éjszakai újraélesztések, a remegő keze, amikor hajnalban kávét töltött magának az orvosi szobában. Látta maga előtt, ahogy Péterrel ezresével számolgatták a megtakarításukat, lemondva apró örömökről is, csak hogy egyszer végre eljussanak arra a régóta vágyott pihenésre. És most valaki más egyszerűen eldöntené helyette, mire költsék azt a pénzt.
— Nem fogom kifizetni a ti kis királynőtök esküvőjét — mondta Anna olyan hidegen, hogy Péter végre felkapta a fejét. — Vannak szülei. Ha ekkora felhajtást akarnak, akkor nyissák ki ők a pénztárcájukat.
Nóra levegő után kapott. Katalin elsápadt, de egy pillanat alatt visszanyerte az önuralmát. Úgy nézett Annára, mint egy csalódást okozó gyerekre, akiről kiderült, hogy mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
— Azt hittük, a család része lettél — mondta tagoltan, minden szót külön megnyomva. — De tévedtünk. Te idegen vagy. Ezt megjegyezzük.
Anna felállt az asztaltól. Péter megragadta a karját, és próbálta visszaültetni, de ő kirántotta a kezét, és elindult az előszoba felé. A férje utána sietett, valami békítő félmondatokat motyogva, Anna azonban már a kabátját vette fel.
— Otthon beszélünk — vetette oda Péternek, aztán kilépett a lépcsőházba.
A lakásukban Péter azonnal megpróbálta elsimítani a történteket. Követte Annát egyik szobából a másikba, és csak mondta, mondta a magáét. Hogy az anyja egyszerűen aggódik a húgáért. Hogy Nóra gyerekkora óta szép esküvőről álmodik. Hogy egy családnak támogatnia kell egymást, amikor nehéz helyzet adódik.
— Nehéz helyzet? — Anna megtorpant, és élesen felé fordult. — Péter, egy esküvő nem nehéz helyzet. Ez egy ünnepség, amit ő a mi pénzünkből akar megrendezni. Másfél éve spórolunk a nyaralásra. Lakáshitelt fizetünk. Én másfél állásban dolgozom, hogy legyen tartalékunk. Te egyáltalán hallod magad?
Péter elhallgatott, de nem sokáig. Negyedóra sem telt el, és újra ugyanazt kezdte ismételgetni. Anna végül bement a hálószobába, és magára zárta az ajtót.
Másnap valóságos vihar tört ki. Nóra minden előzetes jelzés nélkül megjelent náluk. Könnytől vörös szemmel rontott be a lakásba, és már a küszöbről ordítani kezdett.
— Tönkre akarod tenni az életemet! — kiabálta, miközben vadul hadonászott. — Irigy vagy rám! Egyszerűen nem bírod elviselni, hogy nekem szép, rendes esküvőm lesz, neked meg csak valami visszafogott aláírás jutott az anyakönyvvezető előtt!
Anna a konyhában állt, karba tett kézzel, arca mozdulatlan maradt, mintha kőből faragták volna.
— Nóra, nyugodj meg — felelte egyenletes hangon. — Senki sem tartozik neked semmivel. Ha nagy esküvőt szeretnél, ahhoz jogod van. De az állja a költségeit, aki saját elhatározásból hajlandó pénzt adni rá.