Olyan volt, mint egy kipukkadt léggömb: tegnap még hatalmasnak, hangosnak és félelmetesnek tűnt, mostanra viszont csak egy szánalmas gumidarab maradt belőle.
— Márk, a faragatlanság olyan, mint az olcsó dezodor — mondtam halkan, és csak a szám sarkával mosolyodtam el. — Aki magára fújja, szentül hiszi, hogy illatozik. A többieknek meg közben felfordul tőle a gyomra.
Kissé előrébb hajoltam az asztal fölött.
— Éveken át mindig azokat pécézted ki, akik nem mertek visszaszólni. De amint a nők abbahagyták a nevetést, kiderült, hogy nem is vagy vicces ember. Csak gyáva.
Az asztalnál ülő férfiak közül valaki hangosan, teljesen érthetően felhorkant. Nem nagy nevetés volt, csak egy rövid, visszafojtani sem próbált kuncogás — de Márk számára ez lett a végső ütés. Rajta nevettek. A család ünnepelt mókamesterén.
Felugrott, a széke nagy csattanással borult hátra.
— Gábor! Azonnal mondd meg a feleségednek, hogy kérjen bocsánatot! Különben engem itt többet nem láttok! — ordította.
Gábor azonban a legkisebb izgalom nélkül nézett rá. A tekintete nyugodt volt, szinte jeges.
— Eszter csak kimondta az igazat. Itt egyedül neked kellene bocsánatot kérned. Tőle, Dórától és Rékától is.
Az anyósom, aki egész életében annak az elvnek volt a szószólója, hogy „család vagyunk, legyünk okosabbak”, először még a megszokott hangján próbálkozott:
— Márk, elég legyen már.
De ő továbbra is fújtatott, magyarázatot, támogatást és bocsánatkérést követelt.
Ekkor az anyja hirtelen megigazította maga előtt a szalvétát, majd csendesen ennyit mondott:
— Menj ki, és hűtsd le magad. Elrontottad az ünnepemet.
Márk a szoba közepén állt, mintha még mindig várná, hogy valaki odarohanjon hozzá, megvigasztalja, visszatartsa, vagy legalább kimondja: félreértették, nem is úgy gondolta.
De a nők hallgattak.
Dóra félretolta maga elől a tányért, és nagyon halkan megszólalt:
— Taxival hazamegyek. Ne várj rám.
Márk megfordult, kiviharzott a lakásból, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett az előszoba.
Senki sem indult utána.
A feszültség szinte percek alatt kiszivárgott a szobából. Réka megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, Gábor ásványvizet töltött az anyjának, Dóra pedig azon az estén először mosolygott úgy, hogy nem védekezés volt benne, hanem valódi, laza megkönnyebbülés.
A következő családi vacsorára Márk már nem jött el. Senki sem hívta fel, hogy kérlelje, térjen vissza. Dóra viszont megérkezett Rékával együtt. És a nagy nevettető nélkül az asztalnál végre beszélgetni lehetett anélkül, hogy mindenki a következő megalázó beszólásra várna.
Elég volt, hogy a nők ne nevessenek tovább — és a család fő tréfamestere egyszerű közönséges bunkóvá zsugorodott, akit már senki sem akart visszaültetni az asztalhoz.