Egy férfi, aki a saját rokonai között sem képes kiállni a felesége mellett, lassan megszűnik támasznak lenni.
Az anyja születésnapi összejövetele előtt Gábor odajött hozzám. Nem kerülgette a tekintetemet, egyenesen a szemembe nézett, és kimondta:
— Rájöttem, hogy mindent csak rosszabbá tettem. Nem te vagy túlérzékeny. Márk viselkedik bunkón, én pedig azt kértem tőled, hogy nyeld le, mert nekem így volt kényelmesebb. A születésnapon én fogom leállítani. Már az első beszólásnál.
— Rendben — bólintottam. — Egyszer kapsz erre lehetőséget. De jegyezd meg: aki megsértődik az igazságon, az a rossz neveltetése után fizeti a kamatot. Ha megint hallgatsz, egyedül megyek haza. És akkor már nem Márkról fogunk beszélni, hanem a házasságunkról.
Az ünnepség eleinte egészen illedelmesen zajlott. Márk még a főételig tartotta magát. Aztán a természete, mint mindig, felülkerekedett rajta.
Amikor meglátta, hogy a húga, Réka visszautasítja a második szelet tortát, elégedetten felröhögött.
— Jól van, Rékácska, ne zabálj! Így is akkora már a feneked, mint egy kanapé. Egy normális pasi sem fog ráharapni egy ilyen önálló uszályra!
Gábor ekkor, anélkül hogy rám nézett volna, keményen letette a poharát az asztalra.
— Fogd be, Márk. Ez nem vicces. Elég volt abból, hogy megalázod a húgodat.
A társaságra olyan csend szakadt, mintha valaki kihúzta volna a házból az áramot.
Márk elkerekedett szemmel meredt rá, mintha egy vizes ronggyal csapták volna arcon.
— Mi van veled, öcskös? — sziszegte. — Ez az új boszorka ennyire papucsot csinált belőled? Idejött királynősködni, és mindenkit ellenem hangol! Dóra, Réka, mondjátok már meg neki! Mi mindig így poénkodtunk!
A nők felé fordult, a megszokott bólogatást keresve. Csakhogy most összeomlott az addigi háttérkórus.
— Ez soha nem volt poén, Márk — mondta Réka halkan, de megingathatatlanul. — Mindig is közönséges disznóság volt.
Dóra lesütötte a szemét, aztán hozzátette:
— Azért nevettem, hogy otthon ne üvölts velem, amiért szerinted hülyék vagyunk, és nem értjük a humorodat.
Márk, miután elveszítette a megszokott udvartartását, tajtékzani kezdett. Vérben forgó szemmel fordult felém, készen arra, hogy rám zúdítsa minden mérgét.
— Te meg ki a franc vagy?! Egy vén elvált nő, aki betolakodott más családjába, és itt akar szabályokat diktálni!
Egy millimétert sem mozdultam.
Nyugodtan néztem rá, azzal a tiszta, szinte kutatói kíváncsisággal, amellyel az ember valami különösen árulkodó jelenséget figyel meg.