Gábor erre csak valami békítő félmondatot motyogott, és megígérte, hogy majd beszél a bátyjával.
Beszélt is vele. Csakhogy egy hónappal később, a családi kerti sütögetésen kiderült, milyen „komoly” eligazítás történt: nagyjából annyi, hogy „Márk, hagyd már békén a feleségemet, tudod, érzékeny”.
A gond tehát, mint hamar világossá vált, nem velem kezdődött.
Márk, miután tőlem elvették a lehetőséget, hogy csipkedjen, a sajátjain töltötte ki magát. Először a húgát, Rékát találta meg:
— Na mi van, Rékácska, megint egyedül szerelted a kocsin a lökhárítót? Hát persze, ilyen természettel legfeljebb a franciakulcs marad melletted éjszakára, ha már egy férfit sem tudtál megtartani.
Aztán a saját felesége, Dóra következett, mert szerinte rosszul pácolta be a húst:
— Az enyém aztán végképp kétbalkezes. Ha rajtam múlna minden, instant tésztán élnénk.
A nők arcára ismét felkerült az a merev, porcelánból öntött mosoly.
Márk „humora” olyan volt, mint egy elszabadult fűnyíró: hangos, ostoba, és mindig ott vágott bele, ahol a legjobban fájt.
Már nyitottam volna a számat, hogy helyre tegyem, amikor Gábor az asztal alatt erősen megszorította a kezemet. Könyörgő hangon súgta:
— Kérlek, ne csinálj belőle ügyet.
Nyugodtan kihúztam az ujjaimat az övéi közül.
— Nem csinálok semmiből ügyet. Csak nem maradok olyan helyen, ahol a bunkóságot viccnek nevezik.
Felvettem a táskámat, és elindultam a kapu felé.
Nem menekülésnek látszott, ahogy távoztam. Inkább egy csendes oldalra lépés volt: egyszerűen otthagytam őket, hadd főjenek tovább a saját mérgező levükben.
Este otthon röviden lezártuk a témát.
— Egyetlen családi összejövetelre sem megyek többet, amíg te magad nem zárod el a bátyád sértegetéseinek csapját — mondtam kimérten. — Ne próbálj rábeszélni. Az én „nemem” most vasbetonból van.
Másnap felhívott Réka, Gábor húga.
— Eszter, köszönöm — remegett a hangja. — Évek óta nyeljük Márk piszkálódásait anya miatt, csak hogy ne legyen balhé. De tegnap, miután te elmentél, Dóra először ordított vele össze a kocsiban.
Kiderült, hogy az elégedetlenség régóta gyűlt bennük; egyszerűen hiányzott valaki, aki megadja az első lökést.
Nem készültem zászlót lengető megmentőnek, de azt sem akartam tovább tűrni, hogy mások kényelmét az én idegeimmel fizettessék meg.
Gábor ekkor értette meg, hogy nem blöffölök. A veszély már nem a családi programok fölött lebegett, hanem a házasságunk fölött.