— Azt mondták, hogy ön botrányos körülmények között távozott, hogy valamilyen szabálytalanságok is voltak… — Júlia elakadt, mintha maga sem tudná, szabad-e továbbmondania. — Őszintén szólva nem igazán értem, mi történik, Anna.
— El fogom mondani — felelte Anna halkan. — Ha önnek is megfelel, találkozzunk holnap. Mindent elmesélek úgy, ahogy volt. Szépítés nélkül.
— Rendben — mondta Júlia, és a hangjából egyértelműen kihallatszott a megkönnyebbülés.
Szombaton ültek le beszélgetni egy csendes, apró étteremben, nem messze Júlia irodájától. Anna nem dramatizált, nem mentegetőzött, nem próbálta magát jobb színben feltüntetni. Egyszerűen végigvette a történteket, nyugodtan, sorban, tényszerűen.
Júlia figyelmesen hallgatta. Olyan ember volt, aki nem az asztal fölött néz el valaki mellett, hanem valóban rá. Anna ezt mindig érezte rajta.
— Tudja — szólalt meg végül Júlia —, tizenöt éve dolgozom üzleti területen. Ennyi idő alatt megtanultam megkülönböztetni azt, aki tényleg dolgozik, attól, aki csak eljátssza. — Megemelte a poharát, de nem ivott bele azonnal. — Ön dolgozik. Ez korábban is látszott.
A fordulat mégis váratlanul érkezett.
Katalin hívta. Nem üzenetet küldött, nem kerülő úton jelentkezett, hanem telefonált. Már önmagában ez is jelentett valamit.
— Anna, nálunk most… szóval elég nagy a felfordulás. Eszter tegnap beadta a felmondását. Azt beszélik, valami induló cégtől kapott ajánlatot, oda megy. És Balázs is távozik, ő meg egy másik projektet vállalt el.
Anna nem szólt közbe.
— Gábor ma reggel óta személyesen hívogatja az ügyfeleket — folytatta Katalin. A hangjában nem káröröm volt, inkább tanácstalan döbbenet. — Csakhogy nem veszik fel neki. Szinte senki.
— Kati — kérdezte Anna óvatosan —, és te hogy vagy?
A vonal túlsó végén hosszú csönd lett.
— Elfáradtam — mondta végül Katalin. — Hét év. Te tudod, milyen az.
— Tudom — felelte Anna. — Ha egyszer úgy döntesz, hogy lépnél, hívj fel. Találunk neked helyet.
Egy hónappal később a folyóparti kis irodában már szűkösen fértek el. Katalin október első hétfőjén állt munkába. Tortával érkezett, letette az asztalra, aztán körbenézett a helyiségben.
— Ez nem túl nagy — jegyezte meg pontosan ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy korábban András tette.
— Egyelőre elég lesz — válaszolta Anna, és mindketten nevetni kezdtek.
Addigra már kilencvennégy ügyfelük volt. Nem mind a régi körből érkezett; egyre többen jöttek ajánlások alapján. Anna régóta tudta, hogy a jó hír sokszor többet ér bármilyen hirdetésnél, de most először érezte igazán, milyen ereje van annak, amikor az emberek egymásnak adják tovább a nevét.
Gábor többé nem kereste. A cégéről azt lehetett hallani, hogy nem a legjobb időszakát éli: néhány nagyobb szerződést nem hosszabbítottak meg, új megbízások pedig nemigen érkeztek. Pálfi eltűnt a látóhatárról. Eszter közösségi oldalából ítélve fél év alatt már a harmadik munkahelyén tartott.
Az élet csendben rendezte el a dolgokat. Nem volt hozzá szükség pereskedésre, látványos leszámolásra vagy hangos jelenetekre. Egyszerűen mindenki oda került, ahová a saját döntései vezették.
Péntek este Anna elhozta Márkot az edzésről, aztán beugrottak a sarki cukrászdába süteményért. A fiú hosszasan és komoly arccal válogatott, mintha nem desszertről, hanem valami különösen fontos ügyről kellene határoznia. Végül két ekler mellett döntött, és még egy málnás szeletet is kért.
— Anya, a munkád érdekes? — kérdezte a kocsiban, miközben az ölében tartotta a dobozt.
Anna egy pillanatra elgondolkodott.
— Igen — mondta aztán őszintén. — Nagyon.
— És nehéz?
— Nehéz. De attól még nem baj.
Márk bólintott, olyan komolyan, mintha felnőtt lenne. Aztán kis hallgatás után hozzátette:
— Apa azt mondja, te vagy a legmakacsabb ember, akit ismer.
— Apának igaza van — ismerte el Anna.
Márk elmosolyodott, majd az ablak felé fordult.
Anna vezetett, és közben arra gondolt, hogy hét évvel korábban mindent a nulláról kezdett. Egy üres asztallal, egyetlen ügyféllel, és azzal a különös érzéssel, hogy még minden előtte áll. Most megint ugyanezt érezte. Csakhogy ezúttal az asztal már az övé volt.
És ez mindent megváltoztatott.
A december csöndben érkezett. Hó nélkül, de azzal a reggeli csípős hideggel, amely vékony jégréteget húz a pocsolyákra, és tisztává, csengővé teszi a levegőt.
Anna az új iroda ablakánál állt. November elején költöztek át ide, egy emelettel feljebb; már nem egyetlen helyiségük volt, hanem három külön szobájuk. A falon tábla függött a cég nevével. Sokáig törte rajta a fejét, végül a legegyszerűbb mellett döntött: a saját neve és mellé az, hogy „partnerek”. Semmi fölösleges díszítés.
Mögötte Katalin egy ügyféllel beszélt. Nyugodtan, határozottan, már a saját hangján, nem valaki máséval.
Az asztalon fekvő telefon kijelzője felvillant. Júlia üzenete érkezett: „Anna, meghosszabbítjuk a szerződést a következő évre. És még valami: két kollégámnak is ajánlottam önöket. Számítsanak hívásokra.”
Anna rövid választ írt: „Köszönjük. Nem fognak csalódni.”
Este Andrással és Márkkal együtt díszítették a karácsonyfát. Márk hangosan és nagy tekintéllyel irányított: melyik dísz hová kerüljön, mi áll rosszul, miért ferde a csúcsdísz. András szándékosan komolyan vitatkozott vele, mire mindketten nevetésben törtek ki. Anna közben a gömböket akasztgatta, hallgatta a hangjukat, és arra gondolt, hogy éppen ezért volt érdemes nem feladni.
Nem a pénzért. Nem azért, mert Gábor fölött győzött. Nem a szerződésekben szereplő számok miatt.
Hanem ezért.
Lefekvés előtt Márk álmos hangon megkérdezte:
— Anya, újévkor te is kívánsz majd valamit?
Anna eligazította rajta a takarót, és elmosolyodott.
— Már kívántam.
— Mit?
— Azt, hogy minden menjen a maga útján — mondta.
Márk ezt már nem igazán fogta fel. Elaludt, mielőtt Anna befejezhette volna. Ő kilépett a szobából, halkan behúzta maga mögött az ajtót, aztán megállt a folyosón.
A maga útján. Pontosan így.
Már nem másnak dolgozott. Nem idegen terheket cipelt a vállán. Nem bizonygatott, nem tűrt, nem várt arra, hogy egyszer majd észreveszik, értékelik, megköszönik.
A talaj, amelyen állt, végre az övé volt.
És ez már így is marad.