Az ilyen mondatok mögött soha nincs puszta udvariasság. Mindig lapul mögöttük valami.
Anna végül csak ennyit írt vissza:
„Kávé a Folyóparton, csütörtökön tizenegykor. Megfelel?”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Megfelel.”
Balázs nagyjából negyven körüli férfinak tűnt. Sovány volt, feszes tartású, a tekintete pedig túlságosan figyelmes. Úgy hallgatott, mintha nem beszélgetni akarna, hanem minden szót elraktározna későbbi felhasználásra. Anna ezt az első percben megérezte, és ösztönösen összeszedettebbé vált.
Balázs nem kerülgette a témát.
— Gábor tárgyalni szeretne — mondta minden bevezetés nélkül. — Kész lenne üzletrészt ajánlani önnek a cégben. Nem nagyot, de hivatalosan bejegyzettet. Cserébe azt várná, hogy visszakerüljön hozzá az ügyfélkör.
Anna felemelte a csészéjét, de nem ivott bele rögtön.
— Az ügyfelek nem adatbázis — felelte nyugodtan. — Emberek. Ők döntötték el, kivel akarnak tovább dolgozni.
— Jogi szempontból ez vitatható — jegyezte meg Balázs. Nem fenyegetően mondta, inkább úgy, mintha egy száraz tényt rögzítene. — Ön több titoktartási megállapodást is aláírt. Az anyagokat már nézi az ügyvédünk.
— Nézze csak — bólintott Anna. — Az enyém is át fogja nézni.
Ügyvédje egyelőre még nem volt. De ezt Balázsnak nem kellett tudnia.
Rövid csend telepedett közéjük. A kávézó ablaka előtt elcsattogott egy régi villamos, zajosan, fémesen, mintha direkt ki akarná tölteni a hallgatást.
— Ön komoly ember — szólalt meg végül Balázs.
Nem bóknak szánta. Inkább következtetésnek.
— Tudom — mondta Anna.
Pontosan húsz perc múlva Balázs felállt, és ugyanazzal a tárgyilagos kimértséggel távozott, amellyel érkezett. Anna még ott maradt, megitta a kávéja maradékát, aztán felhívta Nórát, az egykori évfolyamtársát, aki nyolc éve vállalati joggal foglalkozott.
— Nóra, tanácsra van szükségem. Sürgősen.
— Mikor?
— Ma, ha meg tudod oldani.
— Hétre gyere. Lesz még egy ügyfelem, utána ráérek.
Anna eltette a telefont, némi borravalót hagyott az asztalon, és kilépett az utcára. Odakint ebédidő volt, mindenütt hangok, lépések, autók zaja kavargott. A kocsija felé menet csak egyetlen gondolat járt a fejében: Gábor már közvetítőt küldött. Vagyis nem biztos magában. Vagyis fél.
Aki pedig fél, az előbb-utóbb hibázik.
Annának már csak ki kellett várnia.
Nóra a belváros egyik régi bérházában lakott, magas mennyezettel, nyöszörgő parkettával, és azzal az állandó illattal, amelyben a kávé és a könyvek keveredtek. Otthoni ruhában nyitott ajtót, kezében telefonnal, csak intett a fejével: gyere be, mindjárt jövök.
Anna a konyhába ment. Ott mindennek ismerte a helyét: a bögrékét, a cukorét, még azt is, hol tartja Nóra a kedvenc kekszét abban a kopott, régi fémdobozban, amelyről már pattogzott le a festett minta. Töltött magának egy pohár vizet, és várt.
Nóra pár perc múlva belépett, leült vele szemben, majd a telefonját kijelzővel lefelé az asztalra tette. Ez nála azt jelentette: itt vagyok, figyelek, mondd.
Anna elmesélt mindent. Röviden, pontosan, felesleges körök nélkül: az események sorrendjét, Balázs ajánlatát, az ügyvédre és a szerződésekre tett utalást.
Nóra nem szakította félbe. Csak hallgatott. Aztán kivett egy kekszet, leharapott belőle egy darabot, és elgondolkodva rágni kezdte.
— Azok a titoktartási papírok, amiket aláírtál, nagy valószínűséggel a cég üzleti titkait védik — mondta végül. — Módszereket, belső folyamatokat, árképzést. Nem az ügyfeleket. Egy ügyfél nem a munkáltató tulajdona. Ha ő keresett meg téged, az az ő döntése, nem a te szabálysértésed.
— De nyomást fognak gyakorolni rám?
— Meg fogják próbálni — bólintott Nóra. — Ez taktika. Megijesztenek, hátha te magadtól hátralépsz. — Ránézett Annára. — De nem fogsz hátralépni, ugye?
— Nem — felelte Anna egyszerűen.
— Akkor pereljenek, ha akarnak — vont vállat Nóra. — Átküldöd ma este a szerződéseidet. Holnap reggel átnézem őket rendesen.
Anna már sötétben vezetett haza. Márk aludt; András fektette le, ő maga pedig a kanapén ült egy könyvvel. Amikor meglátta Anna arcát, letette az olvasnivalót.
— Na?
— Rendben van — mondta Anna. — Minden rendben.
András nem kérdezett tovább. Csak felállt, kiment a konyhába, és három perc múlva egy tányérral tért vissza. Sajtos tészta volt rajta, gyors, egyszerű vacsora. Letette Anna elé.
— Egyél.
Anna evett, és közben arra gondolt, hogy talán pontosan ez az, amiért minden másnak értelme van.
Balázs két nappal később jelentkezett újra. A hangja már más volt: valamivel kevésbé biztos, kevésbé sima.
— Anna, Gábor kész módosítani az ajánlaton. Húsz százalékról beszél.
— Nem — mondta Anna.
A vonal túlsó végén rövid szünet lett.
— Huszonöt.
— Balázs — szólalt meg Anna türelmesen —, én nem részesedést akarok Gábor cégében. Saját céget akarok. A kettő nem ugyanaz.
— Ő nem fog megállni — mondta Balázs, és most már volt valami a hangjában. Nem fenyegetés, inkább figyelmeztetés. Anna pontosan érezte a különbséget.
— Tudom — válaszolta. — Én sem.
Letette, majd azonnal Nórát hívta.
— Nóra, tovább nyomulnak.
— Elolvastam a szerződéseidet — mondta Nóra minden bevezető nélkül. — Nincs mire pert építeniük. Egyáltalán nincs. Szokványos, általános megfogalmazások vannak bennük, semmi konkrét. Próbálkozzanak nyugodtan.
Gábor végül más oldalról kezdett próbálkozni.
Katalin péntek este írt, amikor Anna épp az élelmiszerboltban állt, és vacsorához keresett valamit.
„Anna, van itt valami. Pankov felhívta Júliát a Prima Grouptól. Rólad beszélt neki valamit, Júlia eléggé zaklatott lett. Részleteket nem tudok.”
Anna megtorpant a gabonafélék polca előtt. Júlia. Tehát már ide is eljutottak.
Nem halogatta, nem mérlegelte, nem várta meg, míg hazaér. Ott, a bolt közepén azonnal felhívta.
— Júlia, jó estét. Úgy hallottam, keresték önt.
Júlia egy pillanatig nem válaszolt. Abban az egyetlen másodpercben benne volt a zavara is, és az a megkönnyebbülés is, hogy Anna magától telefonált.
— Igen, valóban felhívott.