Ez volt a korrekt út.
Az irodában Anna továbbra is percre pontosan érkezett. Átadta Eszternek a dossziékat, válaszolt minden kérdésére, mosolygott, magyarázott, és valóban „tekintettel volt a helyzetre” — pontosan úgy, ahogyan megígérte.
Gábor elégedettnek látszott. Azt hitte, egy higgadt Annát lát maga előtt. Egy alkalmazkodó Annát. Egy olyan Annát, aki már nem követel semmit, nem kér számon, nem vitatkozik. Ettől megnyugodott.
Csak egy dolgot nem értett.
A nyugalomnak két fajtája van. Az egyik akkor születik, amikor valakinek már nincs mit veszítenie. A másik akkor, amikor valaki belül már meghozta a döntést.
Annánál a második esetről volt szó.
Az utolsó munkanapján letette az asztalra a felmondását, amelyben saját elhatározására hivatkozott, magához vette Márk bekeretezett fényképét, és kisétált az irodából. A lift tükröződő ajtajában egy pillanatra meglátta önmagát, és szinte meglepte, amit látott. Nem tűnt kimerültnek. Nem volt elveszett.
Összeszedett volt.
A telefonja megrezdült a táskájában. Júlia írt a Prima-grouptól: „Anna, aláírtunk az új ügynökségével. Sok sikert. A továbbiakban kizárólag önnel szeretnénk dolgozni.”
Anna visszacsúsztatta a mobilt a táskájába.
A lift ajtaja kinyílt a földszinti hallban. Ő kilépett az utcára.
Hét év. Tiszta lap.
És ez még csak a kezdet volt.
Az irodát egy héttel később bérelte ki. Nem volt nagy: egy üzleti központ második emeletén, a Part utcán. Két ablak, egy négyszemélyes tárgyaló, apró teakonyha kávégéppel. Semmi fölösleges csillogás. De az övé volt.
Szombat délelőtt András segített felcipelni a dobozokat, miközben Márk odalent, az udvaron a szomszéd gyerekekkel focizott. Amikor az utolsó kartondobozt is letette a padlóra, körbenézett.
— Kicsit szűkös — jegyezte meg.
— Kezdetnek elég lesz — felelte Anna, miközben a monitor kábelét bogozta.
— Nem úgy értem. — András elhallgatott egy pillanatra. — Hanem úgy, hogy ahhoz képest, amire te képes vagy, kevésnek tűnik.
Anna felnézett. András arcán nem volt gúny, nem próbált élcelődni. Egyszerűen kimondta, amit gondolt. Anna elmosolyodott. Hetek óta először igazán. Nem ügyfeleknek szánt mosollyal, nem kollégáknak mutatott udvariasságból.
— Kezdetnek elég lesz — ismételte meg halkan. — Mindennek megvan a maga ideje.
Gábor a felmondása utáni harmadik napon hívta fel. Anna meglátta a számot a kijelzőn, és hagyta, hogy kétszer kicsengjen. Nem rosszindulatból, csupán épp egy ügyfélnek írt levelet fejezett be.
— Szóval így döntöttél — kezdte Gábor minden bevezetés nélkül. A hangja más volt, mint korábban. Nyoma sem maradt annak a puha, rábeszélős tónusnak, amellyel a „minden szépen elsimul” típusú mondatait szokta előadni. Most keményebben beszélt. — Elvitted az embereket. A mi ügyfeleinket.
— Gábor — mondta Anna nyugodtan —, az ügyfelek maguk választják meg, kivel dolgoznak. Én senkit nem vittem el.
— Ugyan, ne játszd ezt velem. Pontosan tudom, mi történt.
— Akkor rendben — felelte Anna. — Ebben az esetben nincs miről beszélnünk.
A vonal túlsó végén csend lett. Ez a hallgatás többet mondott bármilyen kiabálásnál. Aztán Gábor bontotta a hívást.
Anna letette a telefont az asztalra, és visszatért a levélhez. A keze egyáltalán nem remegett.
A kellemetlenségek nem azonnal kezdődtek. Az ilyen dolgok sosem robbannak ki rögtön, ha az ellenfél elég okos és türelmes. Gábor pedig ilyen ember volt.
Az első figyelmeztető hívás István Borisztól érkezett, szerdán, nagyjából dél körül.
— Anna, volna itt valami… — óvatosan beszélt, mintha minden szóval a talajt tapogatná maga előtt. — Tegnap felhívott Péter Pankó. Ismeri?
Ismerte. Péter Pankó Gábor partnere volt, régi jó ismerőse, egy kisebb tanácsadócég tulajdonosa. Az a fajta ember, aki soha semmit nem intéz nyíltan a saját kezével, de valahogy mindig ott bukkan fel, ahol valakinek piszkos munkára van szüksége.
— És mit mondott Péter? — kérdezte Anna.
— Célozgatott rá, hogy ön körül… hát, vannak bizonyos hírnévbeli problémák. Azt mondta, nem éppen szépen távozott. Hogy jobb lenne óvatosnak lenni magával.
Anna egy másodpercre lehunyta a szemét.
— István, hét éven át közvetlenül velem dolgozott. Ön pontosan látta, hogyan végzem a munkámat.
— Én láttam — válaszolta a férfi kissé bűntudatos hangon. — Éppen ezért önt hívom, és nem Pankót.
— Köszönöm — mondta Anna. — Tényleg.
Miután letette, még sokáig ült mozdulatlanul, és az ablakon át bámulta az utcát. Tehát így. Pankó. Gábor nem frontálisan támadott, hanem csendben indult el: kapcsolatokon, régi barátságokon, bizalmas beszélgetéseken keresztül. A megfelelő emberek fülébe a megfelelő mondatokat súgni — ebben mindig kiváló volt.
Anna megnyitott egy üres dokumentumot, és gépelni kezdett. Listát írt. Kiket hívhatnak fel. Mit mondhatnak nekik. Ő hogyan fog válaszolni. Mindig ezt csinálta, amikor nem tudta, mi következik: rendszerezte a lehetőségeket. A lista megnyugtatta.
Eszter közben rendületlenül ült az egykori székében. Anna ezt Katalintól tudta, aki időnként üzent neki — röviden, óvatosan, mintha írás közben is hátranézne a válla fölött.
„Az ügyfelek sorra mennek el. Eszter nem érti, miért. Gábor zárt ajtók mögött ordít.”
Később újabb üzenet érkezett: „Felvettek valami Balázst Debrecenből, állítólag válságkezelő. Úgy járkál az irodában, mint egy sebész műtét előtt.”
Anna elolvasta ezeket a sorokat, de nem érzett kárörömöt. Inkább csak fáradt felismerést. Pontosan erre számított. Nem mondta ki hangosan, Gábornak sem, de tudta, mi lesz abból, ha az élő, valódi munkát egy mutatós kirakatfigurával próbálják helyettesíteni.
Balázs azonban érdekes szereplőnek bizonyult. Egy héttel azután, hogy megjelent a cégnél, ő maga írt Annának. Röviden, tárgyilagosan, mintha régi ismerősök lennének.
„Anna, jó napot. Szívesen találkoznék önnel. Mindenféle kötelezettség nélkül — csak beszélgetnénk.”
Anna hosszasan nézte az üzenetet.
Mindenféle kötelezettség nélkül.