— Te egyáltalán felfogod, miket beszélsz?! — Gábor hangja úgy csattant a telefonban, hogy Anna ösztönösen elhúzta a készüléket a fülétől. — Én normálisan, emberi módon próbálom elmagyarázni neked, te meg itt jelenetet rendezel!
Anna az irodája ablakánál állt — illetve a volt irodája ablakánál, mert nagyjából egy órája derült ki, hogy már nem tekintheti a magáénak —, és lefelé nézett az utcára. Odalent ment tovább a nap, mintha semmi sem történt volna: futárok suhantak rolleren, sor kígyózott a kávézó előtt, a szemközti párkányon galambok toporogtak. A világ a megszokott rend szerint működött. Csak az ő élete billent ki hirtelen.
— Gábor úr — felelte nyugodt, szinte túl egyenletes hangon —, megértettem, amit mondott.
— Na, hát erről beszélek! — enyhült meg azonnal, amint megérezte, hogy Anna nem készül veszekedni. — Eszter ügyes lány, friss szemlélettel jön, új generáció. Te meg profi vagy, igazán beláthatnád a helyzetet. Dolgozzatok együtt pár hónapig, add át neki rendesen az ügyeket, és hidd el, nem fogsz rosszul járni. Lesz prémium, korrekt ajánlás, minden rendben lesz.
Minden rendben lesz. Hét év munka után ennyi maradt.
Anna nem sietett a válasszal. Tekintete végigsiklott az asztalán: szerződéses dossziék tornyosultak rajta, színes cetlik emlékeztették a határidőkre, a sarokban pedig ott állt bekeretezve a fia fényképe. Márk azon a képen még hároméves volt, mostanra betöltötte a tízet. Hét éven át ez az asztal az ő helye volt. Hét éven át ő érkezett elsőként, és gyakran ő kapcsolta le utolsónak a villanyt. Hét év kellett hozzá, hogy a semmiből felépítse az ügyfélkört: telefonált, tárgyalt, győzködött, békített, megtartott, megoldott. Száznegyvenkét ügyfél. Mindegyikük nevét tudta. Ismerte a titkáraikat, emlékezett rá, ki szeret inkább e-mailben egyeztetni, és ki ragaszkodik a személyes találkozóhoz.
— Rendben — mondta végül. — Alkalmazkodom a helyzethez.
Eszter másnap reggel lépett be az irodába. Fehér sportcipőt viselt, kezében rózsaszín poharat szorongatott abból a divatos földszinti kávézóból, az arcán pedig olyan magabiztosság ült, mint aki fejben már mindent elrendezett maga körül. Huszonhat éves volt, Dubajban gyakornokoskodott, és valamilyen európai online iskola diplomájával dicsekedhetett. Anna gyorsan utánanézett a háttérnek; a kollégák készségesen, leplezetlen részvéttel osztották meg vele, amit tudtak.
— Anna, tarts ki — súgta oda neki Katalin a könyvelésről, amikor a kávégép mellett álltak. — Ő a főnök feleségének az unokahúga. Érted? Az unokahúga.
— Értem — bólintott Anna, és kitöltötte magának a kávét.
Valóban értette. Még annál is jobban, mint Katalin gondolta.
Eszter nem volt rosszindulatú; azzal talán könnyebb lett volna kezdeni valamit. Egyszerűen közönyös volt. Úgy nézte a szerződéses mappákat, mintha régi újságok kupaca heverne előtte. Az ügyféltalálkozókon szépen mosolygott, és kimondta a megfelelőnek tűnő mondatokat, csak éppen nem figyelt igazán az emberekre. Nem hallotta meg, hogy István úr az Atlasztól valójában nem kedvezményt akar, hanem azt, hogy vegyék komolyan, és ne sürgessék. Azt sem érzékelte, hogy Júlia a Prima-grouptól nem azért hívja fel őket minden alkalommal személyesen, mert égetően sürgős a kérdés, hanem mert meg akar bizonyosodni róla, hogy kézben tartják a dolgokat. Az ilyesmit nem lehet Excel-táblába beírni.
Gábor úgy nézett Eszterre, ahogyan az ember nem egy alkalmazottra, hanem egy gondosan elhelyezett befektetésre tekint. Családi befektetésre.
Anna mindezt látta. Nem szólt. Dolgozott tovább.
Esténként otthon szétterítette a laptopját a konyhaasztalon, teát kortyolt, és módszeresen hozzálátott ahhoz, amiben mindig is erős volt: rendszerezett. Volt egy saját telefonja, nem céges, hanem magánkészülék, amelyre néhány ügyfél közvetlenül írt neki, mert így gyorsabb és kényelmesebb volt. Megvolt a személyes levelezési archívuma is. És ott voltak a noteszei: régimódi szokás, de soha nem hagyott fel vele, még akkor sem, amikor körülötte már mindenki alkalmazásokba jegyzetelt.
András néha belépett a konyhába, meglátta a felesége összpontosító arcát, és szó nélkül letett mellé egy tányér szendvicset.
— Késő van — jegyezte meg halkan.
— Tudom.
— Márk kérdezte, elmész-e szombaton a meccsére.
— Elmegyek. Persze, hogy elmegyek.
András leült vele szemben, és egy ideig csak figyelte.
— Anna. Megéri ez az egész?
Anna felemelte a tekintetét a képernyőről.
— Még nem tudom pontosan, minek az árát fizetem meg — válaszolta őszintén. — De ki fogom deríteni.
András nem erőltette tovább. Ez volt benne az egyik legfontosabb: nem nyomta rá az akaratát. Csak elvitte a tányért a mosogatóhoz, aztán lefeküdt aludni, mert tudta, Anna majd akkor jön utána, amikor végzett.
Három héttel később Anna kiváltotta az egyéni vállalkozói engedélyt.
Nem kapkodott, nem csapott zajt maga körül. NAV, kormányablak, bankszámla — néhány nap alatt elintézhető az egész, ha az ember tudja, merre kell menni. Anna tudta.
Ezután találkozóra ment. Nem céges ügyben, hanem magánemberként. Egy kis kávézóba az Erdő utcán, ahol jó filterkávét főztek, és olyan halkan szólt a dzsessz, hogy inkább csak a levegő rezdülésében lehetett érezni. István úr már várta: tömzsi, ötvenes férfi volt, zakója mellzsebében örökösen ott lapult a töltőtolla.
— Hallottam, hogy maguknál átrendeződés van — mondta, miközben megkeverte a kávéját.
— Valamennyire igen — felelte Anna.
— És?
Anna egyenesen a szemébe nézett.
— István úr, saját vállalkozást indítok. Kicsi ügynökség lesz. Ugyanúgy fogok dolgozni, ahogy eddig, ezt ön is tudja. A kérdés egyszerű: velem tart?
A férfi talán három másodpercig hallgatott. Aztán elővette a töltőtollát.
— Adja a számlaadatokat.
A következő két hétben Anna mindennap tárgyalásról tárgyalásra járt: munka előtt, munka után, ebédidőben. Kávézók, bérelt tárgyalók, parkok padjai és üzleti központok előterei váltották egymást. A száznegyvenkét ügyfélből hetvennyolcan azonnal igent mondtak. További tizennégyen gondolkodási időt kértek.