Fél lépést tettem előre, és mielőtt Erika észbe kaphatott volna, udvarias, mégis határozott mozdulattal kihúztam az ujjai közül a dossziét, benne a befizetési papírral.
Pontosan az volt, amire gyanakodtam. Last minute üdülési csomag egy vállalati gyógyüdülőbe. Két fő részére. Kétágyas luxusszoba, napi ötszöri étkezés, iszappakolás, kezelések. Az előleg valóban be volt fizetve. A fennmaradó összeget pedig, úgy tűnt, az én pénztárcámból szándékoztak kipréselni.
Hiszen az én drága férjem tökéletesen tudta, fillérre pontosan, mennyit tettem félre az overlock gépre. És ezek szerint már előre megnyugtatta az anyját: „Ma úgyis leveszi a pénzt, majd elviszem.”
A terv a maga hétköznapi aljasságában szinte hibátlan volt. Beültetni a feleséget az autóba, „útba ejteni” a bankautomatát, majd az anyja és idegenek előtt kész tények elé állítani. Arra számítottak, hogy a jól nevelt meny nem rendez jelenetet nyilvánosan, hanem inkább csendben kifizeti mások gondosan becsomagolt kényelmét.
A családi kassza különös találmány: ha neked kell valamire, akkor „közös kiadás, beszéljük meg”, ha viszont az ő rokonairól van szó, akkor „ez erkölcsi kötelesség, ne akadékoskodj”.
Újra ránéztem a papírra, ezúttal a második névre. Petra. Gábor húga, harminckilenc éves, akinek az életben elért legnagyobb teljesítménye az volt, hogy „anya kicsi öröme” maradt. Petra sehol nem bírt ki három hónapnál tovább, viszont rendszeresen halálosan kimerült a munka keresésének embert próbáló terhétől.
Felnéztem Erikára, és halkan megkérdeztem:
— Kié ez az üdülés?
Erika szaporán pislogni kezdett.
— Hogyhogy kié? Az enyém és Petrácskáé. Szegény lány teljesen kikészült, idegileg ráment az álláskeresésre… De hát család vagyunk, Nórácska!
Lassan bólintottam, közben visszacsúsztattam a pénztárcámat a táskámba. Behúztam a cipzárt. A kattanás szinte élesen vágott bele a hirtelen támadt csendbe.
— Remek. Ha az én pénzem kell hozzá, akkor az egyik hely is az enyém. Most bemegyünk az irodába, és Petrát átíratjuk rám. Én is fáradt vagyok. Csak nem a munkától, hanem attól, hogy józan észt próbálok találni a családotokban.
Erika csodával határos módon azonnal felépült minden gyengeségéből. Kihúzta magát, a hangja pedig olyan fémes csengést kapott, mintha parancsot osztana:
— Micsoda?! Mit képzelsz, mit íratunk át? Ez a mi pihenésünk! Petra már pakol!
— Akkor a pénz is legyen a maguké — feleltem nyugodtan, és visszaadtam neki a dossziét. — Jó pihenést kívánok.
Gábor arca bíborszínűre váltott. A tökéletesnek hitt terve ott omlott össze, a bankautomatánál várakozó döbbent sor szeme láttára.