— Vedd le a pénzt, anyának azonnal kell! — utasított Gábor, és olyan elszántan terelt az automata felé, mintha ketten épp egy ellenséges erődítményt készülnénk bevenni, és az én bankkártyámon múlna az emberiség megmenekülése.
Pedig az autóban még gyanúsan kedves volt. Lehalkította a rádiót is, aztán kétszer elismételte:
— Csak ne húzd fel magad, jó? Anyának így is elég nehéz.
Akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy nem a régóta várt vásárlásom felé visz, hanem egy előre megszervezett pénzügyi szembesítésre.
Megálltam, a kártyát ki sem vettem a pénztárcámból. Az ATM előtt, elzárva az utat minden más várakozó elől, ott magasodott az anyósom, Erika asszony.
Mellette egy akkora táska terpeszkedett, mint egy kisebb kutyaház, a kezében pedig két útlevelet és egy irattartót szorongatott, benne valamilyen befizetési papírral. Az arcán azonban nem a segítségért folyamodó ember alázata ült. Sokkal inkább úgy festett, mint egy uralkodónő, aki kegyesen átveszi a legyőzött népektől járó sarcot.
A kép néhány másodperc alatt nyomasztóan világossá vált.
Hónapok óta apránként félretettem minden forintot. Egy rendes, ipari overlock gépre gyűjtöttem; nem valami műanyag vacakra, amivel legfeljebb függönyt lehet felhajtani, hanem komoly eszközre, amellyel végre megrendeléseket vállalhatnék, eladásra varrhatnék, és nem kellene többé Gábor aktuális anyagi hangulatától függnöm.
A típust már rég kinéztem, az üzlet estig félretette nekem, és lelki szemeim előtt már láttam is, ahogy az a gép ott áll az ablaknál — a férjem örökös „majd megvesszük később” ígérgetései helyén.
Csakhogy útközben egyszer csak más irányba fordultunk.
— Mire kell ilyen sürgősen? — kérdeztem halkan, miközben végignéztem ezen a különös kis jeleneten.
Gábor idegesen megrántotta a vállát. Az arcára kiült az a kapkodó mártírarckifejezés, amelyet sok férfi akkor vesz fel, amikor jó fiúnak akar látszani, de a számlát lehetőleg valaki mással fizettetné ki.
— Nóra, majd elmagyarázzuk. Vedd le, kérlek, mögöttünk várnak — mondta, és a hátával igyekezett eltakarni a sortól, mintha bármelyik pillanatban átszaladhatnék a bevásárlóközpont üvegfalán.
Erika asszony azonnal ráerősített, a szokásos hangjánál egy oktávval sírósabban:
— Nórácska, ne hozz minket szégyenbe ennyi ember előtt. Egy órán belül elúszik a foglaló! Az irodánál szigorú a feltétel: hatig be kell fizetni a fennmaradó részt, különben oda a hely, és a pénzt sem adják vissza!
A „foglaló” szó úgy hasított belém, mint egy rosszul élezett kés. A jótékonysághoz általában nem szoktak előleget kérni.
Ekkor már tudtam, hogy nem kérésről van szó, hanem támadásról — és mozdulnom kellett.