— Maga kidobta a holmijaimat. Meghívott ide embereket, az én lakásomba, anélkül hogy megkérdezett volna. Rágyújtott a fürdőszobában, pedig külön kértem, hogy ne tegye. Azt mondta, menjek vissza anyámhoz. Elmentem. És magammal vittem az iratokat is. Mert azok az enyémek.
A folyosóra olyan csend telepedett, hogy szinte hallani lehetett benne a falak neszezését. Még Márk sem szólt egyetlen szót sem.
Katalin az menyére meredt, és a tekintetében valami elmozdult. Nem lett kedvesebb, nem enyhült meg. Inkább csak rájött, hogy a régi módszer most nem működik. Nem az a bizonytalan Anna állt előtte, akit sarokba lehet szorítani még egy mondattal. Ez az Anna nyugodt volt, pontos, és nem hátrált.
— Márk — szólalt meg végül Katalin, ezúttal már halkabban. — Hívj nekem egy taxit.
Márk szó nélkül elővette a telefonját.
A kocsi nagyjából negyedóra múlva érkezett meg. Márk levitte a nagy táskát és a szatyrokat, bepakolta őket a csomagtartóba. Katalin közben a tükör előtt vette fel a kabátját: lassan, gondosan igazította magán, mintha nem is hazafelé indulna, hanem valami elegáns eseményre készülne.
Az ajtóból még visszafordult. Hosszan, fürkészve nézett Annára.
— Azt hiszed, győztél — mondta.
— Nem — felelte Anna csendesen. — Azt hiszem, elfáradtam. A kettő nem ugyanaz.
Az ajtó becsukódott mögötte. A zár kattanása most különösen élesen hallatszott.
Márk pár perccel később tért vissza; valószínűleg segített az anyjának a csomagokkal. Belépett, levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, aztán kiment a konyhába, és leült az asztalhoz.
Anna két csésze teát készített. Az egyiket elé tette, a másikkal leült vele szemben.
Sokáig egyikük sem beszélt. Odakint élt tovább a város: autók zúgtak el az utcán, az udvarról idegen hangok szűrődtek fel, valahol távol zene szólt.
— Nem gondoltam, hogy idáig fajul — mondta végül Márk.
— Mire gondolsz? A lakásra? Vagy mindenre?
— Mindenre. — A bögréjét nézte, mintha a választ a tea felszínén keresné. — Ő mindig ilyen volt. Belépett valahová, és azonnal betöltött mindent maga körül. Én ehhez szoktam hozzá. Azt hittem, te is megszokod majd.
— Nekem nem kellett volna megszoknom — mondta Anna, nem szemrehányóan, inkább tényként.
— Tudom.
Anna figyelte őt. Ezt az embert, aki nem volt rossz, nem volt kegyetlen. Csak túl régóta élt valaki más árnyékában. Először az anyjáéban, aztán hagyta, hogy ez az árnyék mindent beborítson kettejük körül is.
— Márk, szeretném, ha valamit megértenél — szólalt meg Anna. — Nem az anyád miatt mentem el. Azért mentem el, mert te hallgattál. Minden egyes alkalommal. És nem tudom, ezt helyre lehet-e hozni. De szeretném kideríteni.
Márk végre felnézett rá.
— Én is szeretném.
Talán ez volt a legőszintébb beszélgetésük az elmúlt két évben. Nem volt benne kiabálás, nem voltak könnyek, nem állt a fal túloldalán egy harmadik ember, aki mindent hallani akart. Csak ketten ültek a konyhaasztalnál, előttük a lassan kihűlő tea.
Aznap este Anna rendet tett a konyhában. Lesikálta a tűzhelyet, áttörölte az ablakpárkányt, kivitte a régóta gyűlő szemetet. Aztán kinyitotta az ablakot, és a friss levegő lassan beáramlott a lakásba.
Később felhívta az édesanyját.
— Minden rendben van — mondta. — Elment.
— És te hogy vagy?
Anna elgondolkodott egy pillanatra.
— Jól. Tényleg jól — felelte, és ezúttal nem csak megnyugtatásnak szánta. — Anya, köszönöm, hogy nem faggattál.
— Okos lány vagy te — mondta az anyja egyszerűen. — Megoldottad.
Az iratokat tartalmazó mappa a hálószoba polcán feküdt, a könyvek mellett, szépen, szabályosan, a gerincével kifelé. A hitelszerződés, a tulajdoni lap, a befizetési bizonylatok. Még négy év törlesztés. Rendben van. Kibírható.
Anna fél tizenegykor lefeküdt aludni. Hónapok óta először nem azzal az érzéssel hunyta le a szemét, hogy másnap megint valami kellemetlenre kell felkészülnie. Csak holnap lesz. Egy új nap. Semmi több.
Az ablakon túl morajlott a város. Valahol a másik végében Katalin éppen kipakolta a holmijait a saját szekrényeibe. Valahol autók haladtak, ablakok világítottak, emberek éltek tovább a maguk történeteivel.
Itt pedig, a Kossuth utcai lakásban, csend volt. Nyugalom. Igazi.
És az iratok Annánál voltak.
Három hét telt el.
Katalin nem telefonált. Márk egyszer elment hozzá, egy szerdai napon munka után, és amikor hazajött, szótlan volt, de nem feszült. Anna nem kérdezett rá a részletekre. Az már nem az ő története volt.
Márkkal mostanában másképp beszélgettek. Nem zúgott a háttérben senki hangja, nem érkezett minden döntéshez egy harmadik vélemény. Szokatlan volt, néha kicsit ügyetlen is, mint amikor az ember újratanul valamit, amiről azt hitte, már rég tudja.
Egy este Márk elmosogatott. Nem kérte rá senki, egyszerűen megcsinálta. Anna észrevette, de nem fűzött hozzá semmit. Csak bólintott. Néha a hallgatás többet mond minden válasznál.
A hónap végén megérkezett a következő hiteltörlesztési értesítés. Anna megnyitotta a banki alkalmazást, beírta volna az összeget, amikor meglátta, hogy a felét Márk már befizette. Egy órával korábban.
Kiment az előszobába. Márk a tükör előtt állt, éppen indulni készült valahová.
— Láttam — mondta Anna.
— Már régen meg kellett volna tennem — válaszolta Márk egyszerűen.
Többet nem beszéltek róla.
Katalin szombat reggel hívta fel, minden előzmény nélkül. Anna felvette.
— El szeretnék menni néhány holmimért — mondta az anyósa száraz hangon, bevezetés nélkül.
— Rendben — felelte Anna. — Vasárnap háromkor. Márk itthon lesz.
Rövid csend következett.
— Te is ott leszel?
— Igen.
Katalin vasárnap pontosan háromkor érkezett. Elvitt egy dobozt, amelyben néhány régi tárgya volt, magához vett egy plédet és egy régi vázát. Némán járkált a lakásban, nem osztott utasításokat, nem rakott át semmit máshová. Távozáskor megállt az előszobában.
— Tiszta a lakás — jegyezte meg kelletlenül.
— Igyekszem — mondta Anna.
Más már nem hangzott el. Az ajtó halkan csukódott be utána, csattanás nélkül.
Este Anna elővette a mappát az iratokkal. Nem olvasta át őket újra, csak a kezében tartotta egy ideig. Három évnyi befizetés. Az ő aláírása minden oldalon. Az ő lakása.
Aztán visszatette a polcra.
Odakint tovább zúgott a város. Minden ment a maga rendje szerint.